UpSideDownTheWorld Blog

Közel 2 méteres ismerősöm sokat szenvedett EU-alkalmazottként. Ebéd után alig fért el összekuporodva az asztal alatt, az asztalon meg nem aludhatott. Az feltűnő lett volna. Aludni azonban kellett, mert nem lehetett semmivel elütni az ebéd és a munkaidő vége közötti időt. Munka nem volt, az irodában meg mást nem igazán lehetett csinálni. A történet nem fikció, valószínűleg nem is gyakori, de igaz. Az EU hírhedten túlbürokratizált, de önmagában ennek költségei, az elpazarolt munkaórák, a sokszor kettős szabályrendszer és adminisztráció önmagában nem tenné lehetetlenné az EU sikerét. Vannak azonban sokkal komolyabb elméleti gátak, amik miatt az EU képtelen lesz a 21. században előttünk álló világgazdasági versenynek megfelelni.

A Nyugat világgazdasági súlya a 21 században drasztikus csökkenésnek indult. Ennek ellenére, szeretnénk azt gondolni mi, Európa vagyunk a világ közepe, amely, talán jelen pillanatban nem teljes őrültség, de a trendeket nézve illúzió. A nyugati gazdasági erőcentrum világgazdasági aránya 1995 és 2004 között még a 60-64 százalékos sávban mozgott, de úgy tűnik idén először az elmúlt 150 évben 50% alá csökken. Ez közel 20 százalékos zuhanás 5 év alatt. A gazdasági válság gyorsította fel a folyamatot, ami normális körülmények között csak 2015 körül következett volna be. A válságot szeretnénk oknak látni, de valójában ez is következmény. Valamit nem jól csinálunk, gondok vannak a nyugati világ működésével, és ebből az Unió kevéssé hatékony rendszere kiveszi a részét.

A kommunizmus összeomlásával, a nyugati világ hatalmas esélyt kapott, hogy hosszabb távon egy neki kedvező világrendet alakítson ki. Nem tudom, pontosan mi járt a politikusok fejében, de nem éltek ezzel. Talán a szovjet birodalom feltámadásától való félelem, talán csak rövidlátó gazdasági érdekek, vagy egyszerű önhittség miatt. A logikus döntés az lett volna, hogy beruházásaikat ebbe a régióba összpontosítják, és felemelik. Ezzel szemben inkább a zsákmányt látták, kimazsolázták, amit jónak tartottak, de stratégiailag nem foglalkoztak a térséggel, amikor az EU-integráció megkezdődött, már késő volt. Pedig ezzel gyors és egészséges fejlődési spirált indítottak volna el, amit az oroszok nem tudtak volna akadályozni. Így az európai gazdasági teret erősítették volna, ma az nem csúszna lefelé, nem lennének a téli ukrán-orosz gázvitához hasonló esetek, nem lenne Kína ilyen félelmetes versenytárs. Az oroszok kevésbé tudnák a régióra erőltetni akaratukat. Ebbe a sorba Törökországot is be kellett volna kapcsolni, és ma nem lenne egy potenciális iszlám birodalom a szomszédunk. Ez a nyugati világ legnagyobb, és immár helyrehozhatatlan hibája, ami ma végzetesnek látszik.

A nyugati világ súlyának csökkenése saját hibájának volt köszönhető, az üzlet, a verseny és a befektetések fókuszpontját áthelyeztük Ázsiába. Thomas Shelling Nobel díjas közgazdász, elmélete szerint vannak dolgok, melyek valamilyen okból az emberek figyelmének középpontjába kerülnek, és utána ez meghatározza döntéseiket. A világtörténelemben a gazdasági verseny fókusza nagyrészt Európán belül, később Amerika és Európa között volt. Az üzletről mindenkinek ezek a régiók jutottak eszükbe, ha valaki nagy üzletet akart csinálni, akkor meghódította Európát vagy Amerikát. Ezek a régiók a verseny központjai is voltak, és ez biztosította, hogy a fejlődés központjai is legyenek. A nyugati országok egymással versengve fejlődtek, és egymással kooperáltak. A világ többi részének kevés esélye volt a bekapcsolódására. Ez 40 év alatt csupán Japánnak sikerült, de az ő fókuszuk is nyugati volt. Az utóbbi 20 évben minden gyökeresen megváltozott.

A kelet-európai régió felemelésével ez a fókusz még néhány évtizedig régi helyén maradhatott volna. A verseny, befektetések és kooperáció fókusza azonban átkerült Kína-India térségbe. Ma az üzletről mindenkinek Kína vagy India jut eszébe, mindenki ezekeknek a piacoknak a meghódításában látja a siker kulcsát. Az új fókusz ott van, amely immár saját magán belüli önálló életet él, és önálló versennyel rendelkezik. Ez biztosítja Koreán és Indián kívül más, Kína által befolyásolt országok hosszabb távú felemelkedését. A válság hatására belső piacaik nagyobb jelentőségűvé váltak, tovább csökken a nyugattól való függésük.

Mindez kizárólag a nyugati világ hibájából következett be. Kínába egy-egy évben több nyugati tőke áramlott az elmúlt években, mint az egész kelet-európai régióba egy évtized alatt. Ez döntés volt, és nem történelmi szükségszerűség. A nyugati világ már száz éve használja a volt gyarmati világot gyártóbázisként, és a fókusz áttolódása mégsem következett be, mert nem volt ilyen mértékű tőkekivitel.

Az EU központja Brüsszelben van, és ez szimbolikus jelentőségű. Belgium olyan állam, ahol kevés belga él, inkább vallonok és flamandok. Egyes vélemények szerint néhány évtizeden belül akár két részre is szakadhat. Nincs erős belga identitás, ahogy uniós identitás sincs. Az Unióban nemzeti identitások vannak, amik együtt nemhogy közösséget nem adnak ki, de sok esetben ellenségeskedést takarnak. Az EU-alkotmány kapcsán komoly vita robbant ki egy látszólag egyszerű kitételről: rendelkezik-e keresztény gyökerekkel az EU? Kulturális és erkölcsi értelemben. Nem az a baj, hogy ezt nem mertük beleírni az alkotmányba, hanem, hogy nincs olyan érték, ami mentén egyesíteni lehetne bennünket. Pedig az EU politikai elitje tudja, hogy közösségre lenne szükség, de ehhez a nemzettudatok gyengítésén át szeretnének eljutni. Ezért a hangadó elit mindent megtesz. Stratégiájuk a Szovjetunióéra emlékeztet. A véleményformálók, a gondolkodást meghatározó irányelvek és az ilyen célra rendelkezésre álló programok középpontjában a „nacionalizmus”, a „kirekesztés” ellenesség, a befogadást, toleranciát, a multikulturalizmust pártoló és egyéb, a nemzeti érzéssel szemben álló irányelvek vannak. Ezek az EU értékei, ami mentén szeretne közösséget építeni. Az elképzelés sikeresen gyengíti az EU-országok nemzettudatát, de helyébe nem közösségi identitás épül, hanem individualizmus, ami a nagy közösséget tovább rombolja. A befogadó multikulturalizmus örve alatt pedig nagyon is kirekesztő és agresszív csoportok, nemzeti és vallási „kisebbségek” nőttek fel, akinek eszük ágában sincs integrálódni, és elutasítják az elvet, ami alapján befogadták őket. Az ezen csoportokkal szembeni, egyre látványosabb ellenérzés pedig a szélsőségek, az erőszakos nemzeti érzések erősödését szolgálja. Így válik az egész rendszer egyre kontraproduktívabbá, és összességében inkább veszélyezteti, mint támogatja az EU létét.

A konzervatívok által hangoztatott erős nemzetek Európája a másik oldalról rombolná a közösséget. Ennek a koncepciónak sokkal inkább van belpolitikai üzenete, mint komolyan vehető, uniós szintű képviselete. Ez egy szabadkereskedelmi övezet irányába tolná az EU-t.

Az egyik legnagyobb akadály az EU közös fejlődésének útjában a társadalmi tőke kialakulásának lehetetlensége. A társadalmi tőke szűkebben értelmezve egy társadalmon belüli együttműködési képességet, bizalmat jelöl. Ez kimutathatóan jár gazdasági előnyökkel, sőt, igazi fejlődés csak ott lehetséges, ahol van ilyen tőke, bár a közgazdászok nem tudnak mit kezdeni ezzel a tényezővel. Az EU csak akkor tudna tartósan együtt fejlődni, ha rendelkezne társadalmi tőkével, de mivel nem társadalom és nem valódi közösség, ez kizárt. Az individualizmus terjedésével az egyes társadalmakon belüli tőke is gyengül, hogy ez nulláról kialakuljon országok között, teljességgel lehetetlen.

Az elit tisztában van ennek szükségességével, ezért a sok határ menti együttműködést elősegítő program, de ennél többre lenne szükség. Arról nem is beszélve, hogy az EU szomszédos országai sok esetben történelmileg nincsenek jóban, és ha politikai síkon kiválóak is a viszonyok, azért egyénileg nem működnek együtt tömegesen. A társadalmi tőke kialakulásának útjában vannak nyelvi korlátok is. A bizalomhoz szükséges a teljes megértés, ehhez a nyelvi különbség akadály.

Az EU soha sem lesz képes a legkeményebb ideológiai tartalmú kérdésekben döntéseket hozni, és ennek elvi okai vannak. A különböző országokban soha nincs azonos ideológiával rendelkező vezetés. Jobb és baloldaliak, vallásosak, ateisták, liberárisok vannak a kormányokban. Az EU parlamentjében sincs soha egyetlen frakciónak többsége, legalább két frakció együttműködése kell a döntésekhez, a legkényesebb kérdéseket pedig kormányzati szinten hagyják jóvá. Ezért az erős ideológiai tartalmú ügyekben nem lehet megegyezés. Ilyen a bevándorlás, kisebbségek, a szociális kérdések, vagy az identitás. Ezért lesz minden ilyen langymeleg, amit az EU csinál, ezért választják mindig a könnyebb utat, mert csak ideológiailag semleges témákban lehet megegyezni, azok pedig a felszínen vannak.

Az ilyen kérdések közül az egyik legkritikusabb a bevándorlás. Az EU identitás és határozott döntések nélkül képtelen ezt kezelni. A bevándorlók integrálására semmi esély, mert integrálódni csak határozott identitással rendelkező közösségbe lehet. Ha nincs egységes értékrend és társadalmi szokásrendszer, akkor nem tudnak mihez alkalmazkodni a bevándorlók, és megtartják a sajátjukat, mert nekik van. Ma már az EU országok többsége sem rendelkezik ilyen integráló erővel. Európában az értékek relativizálása erősebb, mint az USA-ban, pedig ott is gyengül a WASP ereje.

Minél több a bevándorló, annál hatványozottabbak lesznek a gondok, mert annál erősebben alkotnak saját közösséget. Ez a probléma az elöregedéssel együtt nő. Olyan helyzetben lehetnek egyes országok, már 30 éves távlatban, amikor a fiatalok között a bevándorlók száma 50% fölött lehet, miközben az idősek között alacsony marad. Így más identitással rendelkező fiataloknak kéne eltartani az európai időseket, amire nem lesznek hajlandók, és olyan konfliktusok alakulnak ki, amelyek garantáltan erőszakba torkollanak.

Az EU ma inkább a nagy tagországok monarchiájára emlékezetet, az Osztrák-Magyar Monarchia modernizálva. A nagyobb országoknak természetes politikai és gazdasági túlerejük van, ezt úgy kompenzálják, hogy a hatékony működéshez mérten túl sok döntési jogot hagynak a kicsiknél. Ez gyengíti a rendszer hatékonyságát, de kevesebb jog esetén mindenben a nagyok érdekei érvényesülnének, legalábbis ez lenne a vád. Mivel a nemzeti érdek gyakran kerül szembe a közösségivel, mai mechanizmus, nemcsak nehezíti döntéseket, de nem garantál biztonságos működést sem.

Az unión kívüli erősebb országok a jelenlegi rendszerben befolyásolni tudják az EU döntéseit. Az USA, az oroszok vagy Kína a kisebb országok „megnyerésével”érvényesítheti érdekeit. Erre láthattunk példákat, a lengyel-amerikai kooperációban az oroszokkal szemben, vagy a magyar-orosz együttműködést a gázvezetékek ügyében. Kína pedig folyton „ajánlatokkal” bombázza a kisebb országokat kereskedelmi érdekei érvényesítésére. A MOL esete is illik a sorba, egy jól működő közösségben, nem lenne normális, hogy egy tagország állami cége részt vesz egy, az EU számára hosszabb távon kedvezőtlen tranzakcióban. Az sem fordulhatna elő, hogy a közösség ilyen ügyben cserbenhagy egy országot. Nagyobb veszélyeket mégsem cégügyek okozzák, hanem mikor tagországok delegáltjai külső hatalmak érdekében szavaznak, saját gazdasági vagy politikai érdekeik miatt. Persze mindig „komoly szakmai okok” miatt.

Az érdekkülönbség más szabályokat is kijátszhatóvá tesz. Például a magyar vámhivatal hiába keményít a kínai csempészekkel szemben, azok elmennek egy országgal arrébb, ott bevámolnak és visszahozzák az árut. Így az EU-ban nem éri meg keménykedni, a szabályok laza betartatása előnyökkel jár. A keménykedés csak a másik országnak hajt hasznot, mert mindig lesz, aki anyagi előnyért elnézőbb, ha az ő országának ebből látszólag nem származik kára. Ez gyenge és kijátszható csoporttá teszik az EU-t, pedig a közösség által nyújtott előnyöknek kompenzálniuk kéne az egyéni érdekek esetenkénti feladást.

Schelling fókuszának áthelyezése önmagában jelzi, hogy az országok közötti verseny csökken, nincs „élethalálharc” egyes tagországok gyengesége nem jelent számukra végzetes tragédiát. Az erősek kint harcolnak az új fókusz által kijelölt frontokon, míg a hátországban az új csatlakozók inkább hátráltatnak. Egyfajta költséges gyarmatként szolgálnak, ahol ugyan olcsóbb gyártani, de „kizsákmányolás” helyett cserébe egy nemzetek fölötti szociális rendszert kell működtetni, a rászorulók megsegítésre. Ez egy önkéntes gyarmati státusz. Régiónk nem képes felnőni a lehetőségekhez és bekapcsolódni a világon folyó versenybe, helyette inkább egyre erősebben a globalizáció hátrányai miatt hőbörög. Pedig a lehetőségek adottak, olyan mennyiségű pénz áramlik a nagyok befizetéseiből, amiből versenyképessé válhatnánk. A rendszer mégis inkább pazarlásra, mint fejlődésre ösztönöz. (Pedig a pénzek hatékonyabban is felhasználhatók, lásd Spanyolország.) Ezek „ingyen” vannak, erős elköltési kényszerrel. Bármire hajlandók vagyunk kiadni, csak ne maradjon az EU-kasszában, mert az belpolitikailag vállalhatatlan. A példánkon is láthatjuk, direkt fejlesztésre, munkahelyteremtésre kevés megy, inkább „luxusra”. Egyik évben boldog-boldogtalan traktort vesz, így háromszor több lesz az országokban a szükségesnél, a másikban mindenki főtereket újít fel. Vannak olyan esetek, amikor fölösleges iparágak épülnek ki a pénzek leszívására, mint a francia borlepárló ipar. Az egész rendszer inkább a szocializmusra emlékeztet, amikor nem az igények, hanem egyéb szempontok döntötték el a fejlődési irányokat. A rendszer jobban szolgálja a „luxus gyarmati” státusz konzerválását, mint a fejlődést. A piaci verseny ennél jobban optimalizálná a beruházásokat és fejlődési irányokat, a mai rendszer a pazarlást optimalizálja, a gazdagabb országok euromilliárdokat dobnak ki az ablakon, anélkül, hogy elérnék a kívánt célt.

Az EU a 21. század keményebb kihívásaival szemben elméletileg versenyképtelen, és nem látszik lehetőség a javítására. Jobban emlékeztet egy önkéntes Szovjetunióra, mint az Amerikai Egyesült Államokra. Mindez annak ellenére, hogy megalakulásakor úgy nézett ki, együtt sokkal erősebbek leszünk. A 20. században a Szovjetunióval szembeni versenyben meg is állná a helyét, de a mai versenytársak ennél sokkal keményebbek. Velük szemben az elöregedő, elkényelmesedő, pazarló, és a belső versenyt akaratlanul is korlátozó rendszer nem tud megvédeni bennünket. Amennyiben az ázsiai kihívás ereje csökkenne, a demográfiai problémák megoldódnának és véget lehetne vetni a bevándorlásnak, a helyzet magától javulna. Ezekre ma nincs esély. Vissza azonban nem léphetünk, mert ma már külön-külön sérülékenyebbek lennénk. Egy út van tehát, erősebb közösség, nagyobb hatékonyság, kevesebb adminisztráció és több verseny, a döntési mechanizmusok központosítása. Ez utóbbihoz azonban a tagországok jogainak korlátozására lenne szükség, ami nem könnyű. A közösség erősítése is nehéz kérdés, amire csak elméleti lehetőség van. Ilyen az erős külső ellenségkép. Ahogy az európai államok korai integrációjára jótékonyan hatott a Szovjetunió léte, úgy ma is jól jönne egy félelmetes világhatalom, de nincs olyan ország, akitől egységesen félnénk, pedig okunk lenne rá. Ilyen lehetőségek híján ebben a kérdésben inkább hátra, mint előrelépés várható a jövőben.