Egy örömteli gyászbeszédet szeretnék mondani az SZDSZ fölött. Igaz, van a mondás, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, ráadásul még meg sem haltak, de pokolba a lényegtelen részletekkel.
A 90-es évek közepétől minimum 2 millió szavazó szurkol azért, hogy az SZDSZ menjen már végre a lecsóba, ahogy manapság mondják. A jobboldal zseniális politikusai, mégsem tudták elérni azt az elmúlt 15 évben, amit Kóka, Gyurcsány és Fodor elért röpke egy év alatt. Persze az SZDSZ sorsát nem ez a rövid, de heves időszak pecsételte meg. Inkább az volt 15 évig érthetetlen, miért tudott újra és újra bejutni a parlamentbe. Ez a veszély ma már egyre kevésbé fenyegeti a pártot, ezért őszintén szembe kellene nézni sorsával.
Az SZDSZ-nek sok bűne van, de ilyen van a politikai paletta többi résztvevőjének is. Tocsikok és más simlis ügyek, amikről mindig mindenki tudott, de soha nem lett belőlük semmi. Ezeknek önmagukban is elégnek kellene lennie a véghez, de ezt mindenki csinálja, a többiek mégis maradnak a nyakunkon. Van a rovásukon más is. Budapest végzetes és behozhatatlan lemaradása, az élhetetlen és javíthatatlan város koncepció megalkotása. Aminek ellenére Demszky még mindig több szavazatot kapna, mint a párt. Részük volt a gazdaság leállításában, az egészségügy sikertelen átalakításában és még sok másban, ennek ellenére egyre zavaróbbá váló belső ellentmondásaik nélkül nem jutottak volna ide.
Mármint ideológiai ellentmondásaik miatt, és az abban rejlő mélyen elitista és társadalmilag igazságtalan szemlélet miatt, amely egyre élesebben rajzolódott ki az elmúlt időben.
Minél jobban hangsúlyozták a konzervatívoknak is tetsző, liberális gazdaságpolitikai szemléletet, annál anakronisztikusabbá vált a szocialistákat is túlszárnyaló, „szociális érzékenység, szolidaritási és öngondoskodásra képtelenek” maszlag. Olyan társadalmat építettek, amely a lehető legigazságtalanabbá vált. A különleges tettekre született elit küldetése volt, hogy öngondoskodásra képtelen szerencsétlenekről gondoskodjon. A két csoport közötti réteget, nevezhetnénk dolgozóknak. Ők viselik ennek a rendszernek a terheit, ők fizetik az SZDSZ által megalkotott társadalmi koncepció költségeit.
A recept a következő: mindent működtessen a magánszektor, mindenki versenyezzen, mindenki fizessen mindenért, nincs ingyen ebéd, kivéve azoknak, akik nem akarnak (más olvasatban nem tudnak) versenyezni és nem akarnak fizetni semmiért. Az elit pedig, élvezzen egy ici-pici, de elegendő előnyt, a versenyben. Fönt is lent is ingyen ebéd, mi meg fizetjük a számlát.
Az SZDSZ eszeveszetten védi és támogatja a verseny szerepét a társadalomban, ami jó és erős társadalmat épít. Gátlástalanul vágja a társadalom szemébe, hogy amit kapunk pl. egészségügy, azért fizessünk is. Fizessen, akinek van pénze, fizessen, aki dolgozik. Kivéve, akinek nincs pénze. A gond csak annyi, hogy azt mindenki maga dönti el, melyik csoportba tartozik. Ugyanis, az ő rendszerük nem különbözteti meg azt, akinek nincs kedve dolgozni attól, aki tényleg nem tud, de mindent megtesz a megélhetésért. Ez az SZDSZ társadalmi igazságossága, fűszerezve az elit „előjogaival”. Ez az, ami egy idő után mindenki számára világossá vált, ez a legfőbb ok, amiért menniük kell.
Irritáló megmondói közül, a legirritálóbb Horn Gábor (akiről négy év múlva azt sem tudjuk létezett), szavaiból úgy tűnik, még nem vették észre ezt, és azt szeretnék gondolni, hogy a kisebbségek védelme, a homoszexuálisokért való kiállás miatt tartanak itt. Szerintük csak annyi történt, hogy a társadalom intoleránssá vált és ezért nem akarnak már rájuk szavazni, rájuk, akik egyedül képviselik ezeket a magasztos értékeket. Önmagukban keveseket zavartak a homoszexuálisok, de az SZDSZ a harcos utat választotta, és a csoportok szembe állítását erőltette, ahelyett, hogy a mindannyian egybe tartozunk érzését erősítette volna. A homoszexuálisok sokat veszítettek azzal, hogy melléjük álltak.
Az SZDSZ negatív brand-é, negatív márkává változott. Mindent, aminek képviseletét felvállalja, csak lerántja magával a sárba. Az igazságosság és szolidaritás szitokszóvá válik a szájában, mert csak jó márkákkal lehet jó célokat reklámozni. Olaszországban néhány éve, megkérték a nagyobb márkákat, próbálják meg az anyaság reklámozását beépíteni kampányaikba. Mára itthon olyan a helyzet, ha az SZDSZ reklámozná az anyaságot, talán még kevesebben szülnének.
Így ártottak a homoszexuálisoknak, a cigányságnak, az esélyegyenlőségnek, a gyűlöletbeszédnek, stb. Utolsó akcióik egyikével még megpróbálják a kirekesztést népszerűsíteni. Óriásplakátokon már több hónapja, a külső szemlélő számára kétségbeesetten könyörögnek 200 ezer szavazóért, de úgy tűnik, hiába. Az ő szempontjukból persze máshogy néz ki. Ők úgy élik meg, hogy csak ők, tucatnyian maradtak, akik ezeket az értékeket képviselik és mindenki más rasszista, kirekesztő, nem demokrata és nem szabad. Pedig nem az elveik, hanem ők nem kellenek senkinek. Nem szabad demokraták, hanem szabadlábon lévő kleptokraták.
Az ő tragédiájuk az országé is. Nem veszik észre, olyan helyzetbe kerültek, hogy az árpádsávosokat ábrázoló plakátjuk többet használ ellenfelüknek, mint nekik. A kirekesztést elítélő szövegük, kirekesztésre buzdít, mégha sokan éppen, azt sem tudjuk, mit jelent ez a mondat.
Az SZDSZ lett az a barát, akit érdemes megkérdezni egy új filmről. Ha azt mondja tetszett, semmiképpen sem nézzük meg és fordítva. Nem akarunk olyanok lenni, mint ők, mert zavarosak, gőgösek és ráadásul még csak nem is becsületesek.
Mivel senki nem fog rájuk szavazni, azért majd azt mondják a magyar társadalom kirekesztő, pedig nem a kirekesztés mellett szavaznak majd, hanem a 20 éves tehetetlenkedés és korrupció ellen. Ezért többet használna az SZDSZ saját valamikori céljainak, ha nem venne fontos és társadalmilag előremutató értékeket a szájára és nem vinné magával a sírba ezeket.