UpSideDown

30 év múlva nem lesz nyugdíjunk

admin
A társadalom elöregedése a legaggasztóbb és hosszú távon biztos katasztrófát eredményező fejleménye a jóléti államok többségének. Magyarország, mint szinte minden negatívumban, ebben is élenjár (a természetes népességfogyás kumulált értéke nálunk a legmagasabb). Ennek pénzügyi következményei csak a felszín, sokkal mélyebb gondok vannak, amikről nem is veszünk tudomást, pedig már ma is ezek határozzák meg életünket.
A puszta tények sem biztatóak. 3,2 millió nyugdíjasunk van és az első Ratkó gyerekek 3 év múlva lépnek nyugdíjas korba. Az ő nyugdíjazásukkal, ami 2020-ig lezárul, a magyar társadalom tragikus helyzetbe kerül. A magyar átlagéletkort tekintve az ő generációjuk 2030 környékén nagy számban elhalálozik és ekkor Magyarország lélekszáma hirtelen 9 millió körülire süllyedhet. Ez a folyamatot csak a Ratkó unokák gyermekei tudnák ellensúlyozni, de az ő körükben nagyon alacsony a gyerekszám.
A helyzet nem oldható meg, ha a magyar lakosság és politika nem érti meg, hogy a nyugdíj nem csak pénzügyi gondokat okoz és megoldása elsősorban szaporulati kérdés. Vagyis csak a jövő gyermekei képesek véglegesen megoldani és nem a korhatáremelés és a nyugdíjrendszer módosítása, pedig ma csak ezekről beszélnek. Bármilyen nyugdíjrendszer legyen is, az a jövő nemzedékek nélkül működésképtelen, mert mégha nem is a felosztó-kirovó rendserben gondolkodunk, akkor is növekvő gazdaságú országra van szükség, mert különben nem lesz értékálló az előtakarékoskodásunk, hiába gyűjtögettünk egy életen át, nem ér majd semmit a pénzünk. A gondok tehát sokkal mélyebbek, mint elsőre látszanak.
  1. Az idősek aránya erőteljesen növekszik. A táradalom 20 százaléka lesz rövid időn belül 55 év felett, de egyetlen mutatóban sem állunk jól. Ezzel párhuzamosan iszonyatosan magas a rokkantnyugdíjasok száma és nincsenek számukra megfelelő foglalkoztatási formák, de nincs is erőteljes igény erre.
  2. Ablakon kidobott tudás. A korai nyugdíjazással a társadalom rengeteg tudást, tapasztalatot és kapcsolatot veszít, ami számszerűsíthető veszteség. A 60 évesek életük folyamán szakmájukban többet láttak, mint a legjobb egyetemen végzett 30-asok. Tudásuk a munkapiacról való kilépésükkel elveszik, ez nemzetgazdasági kár.
  3. Nem születik elég gyerek. Meg kell érteni, a nyugdíj kifizethetősége nem pénz, hanem gyermekkérdés. Tételezzük fel az a szélsőséges esetet, hogy senkinek nincs gyereke. Így mindenki maximális pénzt tud félretenni öreg napjaira, mert nem kell a gyerekekre költeni. Mégis nyilvánvaló, hogy ilyen ország nem tudna nyugdíjakat fizetni. A nyugdíjrendszer stabilitását a gyermekek nagy száma adja meg. Ez nem függ a nyugdíjrendszertől, tőkésítettés afelosztó-kirovó rendszerben is igaz, mert munkavállalók nélkül összeomlik az ország pénzügyi rendszere és vele a nyugdíjkassza is. Bármilyen paradox is, nem a nyugdíjra félretett, hanem a gyermekbe fektetett pénz hozza a legjobb hozamot a nyugdíjkasszában. Ez 50 éve még komolytalanul hangzott volna, de ma ez a valóság.
  4. Cigányság integrálatlansága. Az egyetlen csoport, amelyben a szaporulat megfelelően magas, a cigányság. Természetesen nem tudunk biztos számokat, de a cigány falvak korfája eligazítást adhat. Itt a 18 év alattiak száma 50%, míg a társadalom egészében ez alig több 20 százaléknál. A trendek azt mutatják, hogy ezeknek a cigánygyerekeknek kéne a jövő nyugdíjasait eltartani, de a cigányság körében nagyon magas, becsélések szerint 60-80%-os a munkanélküliség. Amit a statisztika biztosan tud, hogy a 15-24 év közötti korosztályban 20 százalék az egész országra vetített munkanélküliség. Ez az adat természetesen nem a cigányságra vonatkozik, de mivel a továbbtanulók között arányuk rendkívül alacsony, 1% alatti, azt kell feltételezni, hogy a 24 év alatti munkanélküliek között felülreprezentáltak.
  5. A fiatalok nagyon későn lépnek be a munkapiacra. A nyugdíjrendszeren kétoldalú nyomás van. Az idősek korány lépnek ki a munkaerőpiacról, a fiatalok túl későn lépnek be. Ráadásul a 15-24 évesek között a legmagasabb a munkanélküliek száma. Túl sok gyerek tanul tovább felsőfokú intézményekben, kevés a 18 éves korára eladható szaktudással rendelkező munkaerő, mivel ezeket a szakképzési formákat gyakorlatilag megszüntették. A fiatalok, a felsőfokú tanulásra nagyon sok időt fordítanak, de ez nem jelenti azt, hogy nagy mennyiségű tudást szereznek. Felkészítésük kis hatékonyságú, hosszú idő alatt szereznek kevés tudást.
  6. Szellemi öregedés. Elöregedésének és a kevés fiatalnak, nem pénzügyiek a legaggasztóbb következményei. A szellemi öregedés nagyobb hátrányokat jelent. A világot általában a fiatalos szellem, a tudásvágy és a lázadás újítja meg, (ehhez a 18 év alattiak számának jóval 30 szazalék fölött kell lenni). Egy nyugdíjas társadalomban, kihal a kezdeményező készség, a változásra, fejlődésre való hajlam. Egy nyugdíjas társadalom jövőre irányultsága csökken, elveszti távlatos céljait és versenyszellemét. Éppen ezekkel a gondokkal küzdünk, ahogy már többen megfogalmazták, a magyar társadalom egyik életcélja nyugdíjasnak lenni. A 40 éves meggazdagodott vállalkozók az 50 éves közalkalmazottak, gyári munkások vagy marketingesek hasonlóak ebben. Motiválatlanok, nem életcéljuk a szakmai siker, és más hagyományos értékek, nem tekintik hivatásuknak munkájukat. Ezért viszik ki szaktudásukat túl korán a piacról. A magyar legenda a leleményességről már a múlté, csak ügyeskedés van helyette. A nyugdíjas Magyarország képtelen alkalmazkodni a 21. század megváltozott kihívásaihoz. Amennyiben nem mozdítjuk ki a társadalmat ebből a nyugdíjra irányult mentalitásból, nem lehetünk sikeresek.
  7. Nyugdíjas politikai rendszer. Mint láthatjuk, nálunk a politikai küzdelem szinte csak a nyugdíjasok kegyeiért folyik. 3,2 millió szavazó, minden alkalommal képes eldönteni a választásokat. Ezért merülnek fel a kampányokban a 13., 14. havi nyugdíj kérdései, ezért retteg mindenki kimondani a reform szót, és ezért nem mertünk semmit változtatni az elmúlt évtizedekben. Tudom, az elitet okoljuk gondjainkért, de legalább annyira kéne a nyugdíjas politikai rendszert, mert csak olyan elit képes nyerni a választásokon, aki kiszolgálja az ő konform igényeit, aki a gondoskodó, a szerzett jogokat megvédő államot hirdeti. Így nem tudunk lépéseket tenni az egyéni felelősség vállalás, a versenyképesség felé. A nyugdíjas politikai rendszer az, amely leginkább okolható a szükséges reformok elmaradása miatt.
1. Nyugdíjasok
  • Nyugdíj helyett adókedvezmény. A legfontosabbnak a nyugdíjkorhatár emelése tűnik, de ezt nyugdíjra irányult társadalom nehezen fogadja. Ezért a motivációra kell a hangsúlyt fektetni. A nyugdíjkorhatár fokozatos emelése mellett az embereknek 62 év fölött 30%-os adókedvezményt, maximum a minimálbér nettó értékének megfelelő adókedvezményt kell adni.
  • Természetesen a nyugdíj melletti munkára ez nem érvényes, amit teljesen meg kell tiltatni. 70 év fölött az adókedvezményt 50%-ra kell emelni, de továbbra is csak a minimálbér összegének megfelelő nominális összegig. A közszférában ez a kedvezmény ne járjon, mert itt inkább csökkenteni kell a dolgozók számát és nem munkában tartani az időseket.
  • A fegyveres testületek esetén a szolgálati idő utáni nyugdíj helyett szintén választhatnának adókedvezményt és ezt magukkal vihetik a magánszférába is, a nyugdíjasokhoz hasonló rendszerben. Az élet végéig tartó csökkentett adó vonzóbbá tenné az ilyen pályát mint a fiatal nyugdíjazás.
  • A rokkantnyugdíjakat szigorúan felül kell vizsgálni és mértéküket lejjebb szállítani. Itt minimálisan 200 ezer embert kell visszakényszeríteni a munkapiacra.
2. Gyerekek
  • A gyermek elsősorban nem pénzkérdés. Kutatások is bizonyítják, de a hétköznapi tapasztalat is igazolja, hogy a legszegényebb társadalmakban a legnagyobb a szaporulat. A gyermek elsősorban értékrend kérdése és a mai értékrend, az anyagi kérdéseket a gyermek elé helyezi. Külföldi kutatások már olyan eredményre is vezettek, hogy a gyermektelen párok boldogabbnak gondolják magukat. Ezért elsősorban az anyagi ügyeken kívül a társadalom gyermekesekkel szembeni viselkedését kell átalakítanunk. Az anyák és a gyermekesek társadalmi megbecsülése legalább annyi hasznot hozhat, mint pénzbeli támogatásuk. A legnagyobb hatással a tartósabb, kiszámíthatóbb házasságok, és a vallásosság terjedése lehetne, de természetesen ezek olyan változások amire a kormányzatok rövid távon semmilyen befolyással nem bírnak.
  • Gyermekek utáni adókedvezmény. A gyermekszám növelésére egyetlen kivitelezhető, anyagi eszközökkel támogatható megoldás látszik, és ez a Gyermektelenségi adó, vagy a másik oldalról szemlélve a Gyermekek utáni adókedvezmény. Amennyiben elfogadjuk, hogy csak akkor van nyugdíj, ha van gyerek, akkor a járulékfizetés nem lehet az egyedüli jogosultsági tényező. A gyermek léte vagy nem léte a rendszer szempontjából pénzben mérhető érték. A nevelési költségeket és a potenciális jövőbeli munkaerő értékét valamilyen módon honorálni kell. A kedvezménynél nem szabad nominális felső korlátot szabni és nem lehet a csonka családokat jobban támogatni, mint a teljeseket, mert a cél, hogy a gyerekek teljes családban nőjenek fel és hogy ott legyen a legtöbb gyerek, ahol a szülők a gyermek érdekének legmegfelelőbb körülményeket képesek biztosítani. Ezt diktálja a születő gyermekekkel szembeni felelősség, mert ma a gyermekszegénység legbiztosabb két kritériuma a 3 vagy több gyermek és a csonka család. Ez azért van, mert háromnál több gyermek statisztikailag érzékelhetőn csak a legszegényebb családokban van. Ezzel a rendszerrel, a kutatások szerint is csak a szegénységet termeljük újra és nem segítünk senkinek.
  • A családi pótlék rossz megoldás, mert a mai rendszerben a felelősebben gondolkodó középosztálybeli családoknál a gyermek gazdasági katasztrófa lenne, pedig őket kéne rávennünk a magasabb gyerekszámra. A jelenlegi rendszer, csak a halmozottan hátrányos helyzetűeket ösztönzi magasabb gyermekszámra, mert náluk a gyerek még ilyen körülmények között is gazdaságilag pozitív szaldójú. Ezért öngyilkos stratégia gyermekkérdésben a rászorultsági elv érvényesítése. Egy középosztálybeli családnál a gyermek születése az első 3 évben, az egyfőre jutó bevételeket, akár felezheti is, míg a legszegényebbeknél akár növelheti. Ma a középosztálytól azt várjuk el, hozzon hatalmas anyagi áldozatot a közösségért, sodorja veszélybe jövőbeli családja anyagi helyzetét, kockáztassa a lecsúszást, míg a legszegényebbeket jutalmazzuk a gyermekekért. (ez a jelenség, az, amit Gyenei Márta a stratégiai gyereknek nevez: http://www.demografia.hu/Demografia/2004_3-4/Kemeny%20Istvan_kozl.pdf 10. oldal, a tanulmány a Népszabadságban is megjelent, de nem érhető el online)
  • A lakhatás kérdése. A magyar családokmielőtt gyermeket vállalnak, szeretnék biztosítva látni lakhatásukat. Nálunk ez saját tulajdonú lakást jelent. Bérelt lakásba a családoknak csak nagyon kis része vállal gyermeket. Ez érthető is, mivel a magyar bérlők meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak. A legtöbb ingatlant feketén adják ki, a bérbeadó kényére-kedvére emelheti a lakbért és bármikor felmondhatja a szerződést. A fiatal párok vállalnának bérleményben is gyermeket, ha biztosítva látnák, hosszú távra lakhatásukat. Ezért a bérlők jogait törvényben kéne védeni. Szabályozni a folyamatos bentlakókkal szemben érvényesíthető áremeléseket és a felmondás feltételeit nagyon meg kell szigorítani. Ez sok országban, ahol bérelt ingatlanra alapul a társadalom erősen szabályozott terület, mert csak így teremhető meg az élet kiszámíthatósága, a társadalom alapjainak stabilitása.
  • A gyermektelen nők ellentmondásos szerepe. Van még egy súlyos etikai kérdés a gyermekszámmal kapcsolatban. Ez pedig, hogy a nők kevesebb ideig fizetnek járulékot, de tovább veszik igénybe. A társadalom történelmi távlatokban ezt elfogadja, mivel a nők hozzák világra a jövő generációit, és mint anyák, ez a kivételezettség megilleti őket. Azonban, ha nem szülnek gyereket, vagy keveset szülnek, ez a kivételezettség egy idő után igazságtalanná válik. Ez fajsúlyos kérdés, mert a Ratkó unokák 40%-a még nem szült, pedig ők már 34-35 évesek.
A világ sok országában nincs nyugdíjrendszer, ezek közül sokakat a jövő nagyhatalmainak tekintünk. Ezek, a főleg ázsiai országok, hatékonyabban működnek és versenyképesebb népességgel rendelkeznek, mint mi. Könnyen kialakulhat olyan helyezet, hogy a versenyben alulmaradunk és a jelen jóléti rendszerünk fenntarthatatlanná válik. Ennek vannak már jelei. Nyugdíj nem volt mindig és nagy valószínűséggel nem is lesz mindig, habár a ma emberének ez elképzelhetetlennek tűnik. A nyugdíjrendszer hiánya pozitív következményekkel is jár. Erősödik a család, a családi szolidaritás lép a közösségi helyére, az állami elvonási szintek erősen csökkennek, mert nem kell járulékot szedni, a lakosság sokkal idősebb koráig dolgozik, a foglalkoztatottság magasabb elméleti szintekre emelhető. Az életünkért érzett egyéni felelősség rendkívül fontossá válik.
Magyarország még nincs olyan helyzetben, hogy erre kelljen számítani, de a következő 30 év sok újdonságot hozhat. A jelenlegi rendszer nem tartható fenn 25 évnél tovább, de már addig is válság válságot követ majd, hiszen mindig csak addig megyünk el, amíg nagyon szükséges. Halogatjuk tovább a gondokat. Ez a kérdés nem a politikusok dolga, mert a nyugdíjasoknak kéne megérteniük, hogy nem arra kell szavazni, aki azt ígéri minden marad a régiben, hanem arra, aki azt mondja ez nem mehet így tovább. Az utóbbi nézi az ő érdekeiket, az első csak a saját hatalmára gondol.

A szülő joga erősebb az integrációnál

admin 10 hozzászólás
 

„A szülőket megilleti az a jog, hogy a gyermeküknek adandó nevelést megválasszák.”
Idézet alkotmányunkból
„Elmondom, hogy néz ki mifelénk az integrált oktatás: egy átlagos osztályban van tizennyolc roma gyerek, és öt, esetleg hat olyan, aki nem az. A huszonháromból mondjuk húsz gyerek nem csinál házi feladatot, nem készül, sokszor a felszerelését sem hozza. Az óra negyvenöt percéből harmincöt üres időtöltés, többnyire fegyelmezéssel telik. Maga nem vinné el a gyermekét egy ilyen osztályból az első adandó alkalommal?” Így kezdődik egy Népszabadságos írás, amely a szegregációról szól.
Sok írás jelenik meg a témában. Tulajdonképpen igazi sláger és a hazai folyamatokat nézve egyre inkább az lesz. Bátran fogalmazhat bárki, bármilyen keményen a többségi társadalom elítélésében ezzel csak növeli szakmai és média ázsióját. Ezzel élnek is. Nem szeretném a többségi társadalmat védelmembe venni, de az egyének jogát a saját és családjuk sorsa felett hozott döntésekért igen. Rögtön az elején meg kell jegyeznem, hogy szegregálni nincs jogunk, de a nem integráció nem egyenlő a szegregációval. Még iskolán belül a tiszta cigány és tiszta nem cigány osztályok léte esetén sem beszélhetünk szegregációról az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntése alapján. Csak akkor, ha a szünetekben és a tanításon kívüli tevékenység kapcsán is el vannak különítve a gyerekek.
Posztszocialista világunkban rendkívül kevés érték őrződött meg. Szinte az utolsók között lehet említeni a gyermeket. Természetesen ez sem a régi már, mutatja ezt a rendkívül alacsony gyermekvállalási kedv. A kevés gyerek azonban még inkább felértékeli a megszületőket. Sokkal többet vagyunk hajlandók és képesek megtenni értük. A gyerekemnek legyen jobb, mint nekem, vigye többre, ne kövesse el azokat a hibákat. A normális szülők, és ide sorolom a társadalom döntő többségét, a gyermekéért képes a legnagyobb áldozatokra. Nem hinném, hogy olyan világban szeretnénk élni, ahol a szülők nem ilyenek. Nem értékeljük eléggé, pedig ez a közösségért hozott áldozat is, mert ezek a tanult gyermekek lesznek később az adófizetők, akik működtetik az országot.
Ma minden kutatás szerint az alulképzettség a magyar társadalom legnagyobb gondja. (A nyolc általánossal sem rendelkezők közül mindössze 10%-nak van munkája, köztük a nők csupán 2%-ának.) Ez az, ami biztos munkanélküliséget garantál, ez az, ami miatt a magyar foglalkoztatottság ilyen alacsony. Ebből következik aztán minden más gondunk, a magas adószint, a költségvetési hiány és így tovább. Nem lehet tehát eléggé hangsúlyozni, hogy a lemaradókért mindent meg kell tennünk, ez nem csak az ő érdekük, hanem az országé is. Ezért semmilyen anyagi és egyéb áldozat nem sok.
Az önmagukért és családjukért tenni akaró egyének jogait és jövőjét, azonban nem áldozhatjuk fel érte. Ma kormányzati szakemberek és a pedagógiai szakma azon része, amely anyagi erőforrások fölött rendelkezik, csak az integrált oktatást tartja elfogadható megoldásnak. Ezt erőltetik, ezt tűzték ki célul, pedig ez csupán eszköz kéne legyen. Az elmúlt évek mégsem hoztak eredményeket, ott sem, ahol a lehetőségek adottak, (például az Országos Oktatási Integrációs Hálózat bázisintézményeiben).
A „hívő”szakemberek ugyan kutatások eredményeiről beszélnek, amik bizonyítják, hogy az integrált oktatás magasabb képzettségi szintet eredményez, de ezeknek kézzelfogható eredményét még nem láttuk. A jelenlegi programok eredményességét mérő kutatások sem túl meggyőzőek, mert a statisztikai hibahatárhoz közeli eltéréseket mutatnak, amit akár a kutató buzgóságának is betudhatunk. A téma annyira érzékeny, hogy mikor néhány éve a Népszabiban, megjelent egy kutatás részeredménye az integráció kudarcáról, óriási kormányzati és szakmai nyomással kellett szembenézniük. Az ellenkezőjét állító eredmények tömege jelent meg és a megjelent eredmények is újra értelmezték. Igazi cenzúra feeling volt.
Ennek ellenére, a világban és nálunk is vannak az integráció gyengeségét bizonyító eredmények is, de ezek nem kaphatnak nyilvánosságot. Az egyik legmegdöbbentőbb Roland Fryer közgazdászé, amiről még Obama elnök is említést tesz egyik beszédjében. Ez az „acting white” jelenség, ami arra mutat rá, hogy míg az integrált iskolában a fekete és hispán gyerekek kiközösítik a jól tanuló társaikat, nem tartják követendő példaképnek, addig a nem integrált iskolában a jó tanulók népszerűbbek és gyakrabban szolgálnak példaképként. Ez a sokkoló adat, önmagában is elgondolkodásra kéne ösztönözzön, mert így a legnagyobb motiváló erő kérdőjeleződik meg az integrált oktatásban.
Tulajdonképpen teljesen megdönthetetlen tudományos érvet még nem sikerült találni, hogy a feketék vagy cigányok rosszabbul tanulnának szegregált környezetben. Amennyiben lennének a hétköznapi embereket is meggyőző eredmények, biztosan nem lenne gond az integrált iskolák fenntartásával. Ez azonban mindenhol gond, Amerikában könyvtárnyi szakirodalom van a „white flight”-ről, Ami a fehérek menekülését jelenti a vegyes iskolákból és környékekről..
Amit nálunk integrált oktatásnak hívnak, szülői szempontból nézve egyértelmű kudarc, az ilyen osztályokból, ha a szegények aránya elér egy szintet, aki teheti menekül. Ez igaz a jó tanuló cigánygyerekre is. Aki marad, az végzetesen lemarad, legyen szó cigányról vagy nem cigányról. Ítéljük el azokat, akik gyermekeik jövője miatti aggodalmukban másik iskolát választanak, többlet pénz és fáradtság árán? Nem hinném. Ugyan, sokszor alaptalan a szülők félelme, de ha csak 10 százalék esély van arra, hogy a gyermekem hátrányt szenved, vajon van-e jogom a nevében vállalni ezt a kockázatot? És vajon az állam nem sérti-e meg alkotmányos kötelességét, amikor ilyen kockázatoknak teszi ki az itt tanuló fiatalokat? Az alkotmány ráadásul előírja a szülőknek is, hogy gondoskodjanak gyermekük taníttatásáról. Ezt a kötelezettséget inkább azok szegik meg, akik a leszakadó iskolákban hagyják gyermeküket.  Jobb lenne ezekre a kötelezettségekre koncentrálni, az közelebb vinne a gondok orvoslásához.
A kutatók azt szokták mondani, hogy azért ad többlet képzettséget az integrált iskola, mert a gyermekek a képzettség felét egymástól kapják és az azonos társadalmi csoporthoz tartozók nem tudnak egymástól semmit tanulni. A bevezetésben idézett népszabis írásban Molnár Zoltán perkupai polgármester is ezt a nézetet képviseli – Nem a gyerekek, a szülők különböztetik meg egymást, a nem integrált iskolában búra alá kerülnek a gyerekek. Nem fociznak, nem diszkóznak együtt a helyi romákkal, nem tanulják meg az együttélés szabályait. Ebből később lesz majd hátrányuk, hiszen csak itt élnek majd az iskola után is. –mondja.
Ez a gondolatkör több ponton sántít. Arról is érdemes lenne beszélni, hogy ki nem tanulja meg az együttélés szabályait, de ez másik írás lenne. Az viszont kifejezetten komikus, hogy ebből az állításból úgy tűnik, mintha azok lennének hátrányos helyzetűek, akiket éppen elítélnek, vagyis az jár rosszabbul, aki elmegy az integrált iskolából. Ezzel szemben, a hétköznapi élet tapasztalata és minden adat azt mondja, hogy akik elmennek ezekből a falvakból, azok előtt van jövő, akik maradnak azok előtt nincs. Másrészt, hogy a budapesti szegénymentes elit gimnáziumokból kerülnek ki a legsikeresebb emberek Ők valószínűleg nem hallottak erről az elméletről, mert belterjes világukban láthatólag nagyon magas képzettségre tesznek szert, sikeresek lesznek és sok pénzt keresnek. Ennek ellenkezőjére nem látunk példákat. Legalább egyetlen pozitív példa lenne a szülők előtt az integrált oktatásról. Valahol lenne egy iskola, ahonnan tömegével kerülnek ki a hátrányos helyzetűből iskolázottá vált, sikeres emberek vagy a világban valahol óriási sikerekről számolhatnánk be a módszert illetően, akkor el lehetne várni a türelmet és a megértést, de ezek nélkül aligha.
A jelenlegi integrált oktatással a legnagyobb baj, hogy képtelen garantálni a normális tanulási körülményeket. Én elhiszem, hogy elvileg nem szenvednek hátrányt a jobb tanulók egy integrált iskolában, de a magyarban biztosan. A rendszer elvett minden fegyelmezési eszközt a tanároktól, és ez rányomja bélyegét az oktatásra. Ma már a diákot ki sem lehet küldeni az osztályból. A diákok ráadásul a jogaikra hivatkoznak, a szülők és ők is egyre gyakrabban inzultálják a tanárokat. Lehet-e olyan iskolában normálisan tanulni, ahol a tanár leköpése, semmibevétele nem nevezhető kirívónak, pedig az ilyen esetek hétköznapinak számítanak egyes helyeken.
Az iskola egyik legfontosabb feladata a szabálykövetés megtanítása lenne, és ma ezekben az iskolákban éppen ennek ellenkezőjét tanulják meg a diákok egymástól. Ez lenne az a tudás, amiért érdemes integrált iskolába járatni a gyerekeket?
Jól látható tehát, hogy a rendszer, amit az oktatási tárca és a kormányzat hozott létre rossz, nem éri el célját. Mégis miden adminisztratív eszközzel ezekben az iskolákban akarják tartani az elvándorló diákokat és a médián keresztül folyamatosan bűntudatot szeretnének kelteni bennünk. Még a beiskolázási körzethatárokat is módosították, korlátozták a szülők szabad iskolaválasztási jogát, azaz a „jobb gyerekek” kimazsolázásának lehetőségét. Egyesek bűnként beszélnek arról, hogy valószínűsíthető, hogy a „jobb szülők” ezután is mindent meg fognak tenni, hogy „jobb iskolába” vigyék a gyerekeiket.
Az igazság az, hogy a politikusok, mivel nem képesek működőképes rendszert kialakítani a gyerekekkel akarják ezt a feladatot elvégeztetni. A diákok azonban nem állnak az iskola alkalmazásában, nem az ő feladatuk a gyengébb diákokkal való foglalkozás. Ők csak pozitív példával járhatnak elől, de ehhez az is kell, hogy ez a példa kelendő legyen. A mai állás szerint nem az, sőt, a tanulni vágyók jogai korlátozódnak. A szülők ezért és nem a szegények vagy a cigányok miatt viszik másik iskolába a gyereküket. Az ő jövőjük árán nem lehet egy elvileg helyes rendszert fenntartani. Nem lehet az elvekért emberi sorsokat feláldozni. Normális viszonyok esetén nem lenne elvándorlás, ha a kormányzat ezt nem képes garantálni, akkor nem kérheti számon az elvándorlást sem.
Még a helyezet igazságossága sem egyértelmű. Amennyiben szigorú logikával nézzük, az a család szenved hátrányt, amelyik kénytelen elköltözni egy szegény faluból gyermekei jövője miatti aggodalmában. Ez a család anyagi csődbe jut. Az ilyen falvakban a lakások szinte eladhatatlanok, így olcsón adja el a házát és sokkal drágábban vesz egyet. E miatt egyre több pénz kell ahhoz, egy ilyen faluban, hogy valaki a jobb környéken születettekkel egyenlő eséllyel induljon. Eddig egy közepes anyagi helyzetű szülő kis áldozattal is képes volt erre, most már csak a nagy áldozat elég. Ezek a fejlemények egyre inkább elitista irányba viszik a társadalmat. Egyre jobban meghatározza sorsunkat, hogy hova születtünk és ezt ez a rendszer is támogatja.
A rendszer legnagyobb hibája mégis az oktatáson kívüli van. Nem elég ugyanis, hogy jó legyen az oktatási rendszer, jók legyenek a tanárok, szép az iskola. A legfőbb mozgató rugó, a motiváció, hogy megérje tanulni. Ez ma hiányzik az ilyen szegényfalvak lakosaiból, és az a segélyezési rendszerben keresendő. A kormányzat létrehozta ugyanis a „halmozottan hátrányos helyzetű” kategóriát. Ebbe csak akkor tartozhat valaki, ha szülei nem végeztek többet nyolc általánosnál. Így, ha tanul egy szülő, komoly anyagi veszteség éri, ha nem tud lakhelyet és életformát váltani. Ezt a rendszert azonnal meg kell szüntetni, mert a legnagyobb gátja a tanulásnak.
Egy neves, integráció párti kutató azt mondta, nemzetközi kutatások bizonyítják, hogy ugyanolyan szinten lehet oktatni eltérő képességű gyerekeket és nem szenvednek hátrányt a jobbak. Szegregáltan oktatni könnyebb, de nem az a feladatunk, hogy könnyű munkát végezzünk. Ez igenis nehéz munka.
Cinikusan azt mondhatnám, sok sikert kívánunk, majd ha sikerült, szóljanak és jövünk. A jelenlegi rendszer még nem ilyen. Képtelen a hátrányos helyzetűeknek segíteni, ezért más módszereket kell találni. Nem lehet egy eszközt, az integrált oktatást célként kezelni. Nem lehet doktrínákat az emberekre erőltetni. Senki nem veheti magának a bátorságot, hogy mások életével kísérletezzen általa helyesnek gondolt elvekért, ezt már megéltük egyszer, és nem hiszem, hogy bárkinek az lenne a tanulsága, hogy megérte. Legfőképpen pedig, nem vehetjük el az egyéntől a jogot, hogy ő döntse el mi a legjobb gyermeke boldogulásához.
Amíg az élet nem bizonyítja, hogy a jelenlegi rendszer működik, nem adjuk fel ezt a jogunkat.

Krízistudatlanság

admin 16 hozzászólás

Azt mondják, a válság esély, mert az emberek ilyenkor megértik, hogy baj van és át kell alakítani országunkat. Meg kell tenni, amit rég halogattunk és máshogy kell élnünk, ha 20 év múlva is azt akarjuk, hogy legyen országunk. Assar Lindbeck professzor, aki részt vett a svéd szociális rendszer kialakításában és annak reformjában, azt mondja, csak válságban van esély komoly reformokra. „Új-Zéland például a nagyon gyönge gazdasági teljesítménye miatt kényszerült reformokra korábban, Hollandiában a rendszerek finanszírozhatatlanságának réme ösztönzött cselekvésre, Svédország és Finnország mély recesszióba zuhanva látott neki a feladatnak. Elég nehéz meggyőzni ugyanis a szavazókat arról, hogy ha ma nem hozunk népszerűtlen intézkedéseket, akkor tíz vagy húsz év múlva súlyos problémákkal nézhetünk szembe. .. Nem az ideológia számít, hanem a probléma természete, a lakosság krízistudata.”
A svédek megértették, hogy nem finanszírozható szociális és nyugdíjrendszerük, és olyan intézkedéseket is elfogadtak, ami 18%-kal csökkentette reálnyugdíjukat, és olyan rendszert alakítottak ki, amely nem csak automatizmusokon alapul, hanem a gazdaság teljesítményén is.
A magyar lakosság krízistudatlan. Tudják, ugyan, hogy baj van, és valamit változtatni kell. A Fidesztől Obamáig, mindenki ezt mondja nekik, de ezt úgy képzelik, a változást az elitnek kell elvégeznie, úgy, hogy ők talán ezt észre sem veszik. Ezért a sületlenségért a teljes politikai rendszer együttesen felelős. Legfőképpen természetesen Gyurcsány Ferenc és a szocialisták. Akik, olyan minősíthetetlenül használták az elmúlt 7 évet az ország kormányzására, hogy kialakult bennünk az érzés, nem velünk és a rendszerrel van a baj, hanem csak a kormánnyal és az elittel. Úgy képzeljük, a reform az, hogy „ezeket” eltakarítjuk innen, jön egy másik csapat, aki majd visszaállítja a gondoskodó államot és minden rendben lesz. Ehhez a téveszméhez, az értelmiség is hozzájárult, azzal, hogy az elitcseréről többet beszélt, mint a gondok valódi természetéről.
A Fidesz is társ ebben a téveszmében. Fennen hirdetik, hogy elég csak kormányt váltani és minden megváltozik és jobb lesz. Még el sem kezdték a kormányzást, már körülbelül 500 milliárddal növelték a hiányt. A 13 havi nyugdíjat, az áfát, a táppénzt, és minden mást visszaígérnek. Ezzel azt üzenik a lakosságnak, amit amúgy is remélni szeretnének, elég váltani és minden jobb lesz. Ezt üzente Orbán Páva győzelmekor, amikor azt mondta: „íme a remény”
Ez lenne a remény üzenete? Ez valójában a totális reménytelenséget üzeni annak, aki hajlamos tovább nézni egy lépéssel. Reményt egyedül az adna, ha a lakosságnak valódi krízistudata lenne, olyan, amire valódi átalakulást lehet alapozni. Nem csak egy nyugdíjreformot, vagy adóreformot. (És persze lenne egy csapat, amely képes megfelelő programot adni.) Ma azonban azt üzenik nekünk, olyan gondok vannak csak, amiket az új elit és az erősebb állam képes kezelni és nincs szükség a mi áldozatunkra. Ennek ellenére, egyre több áldozatot kell hoznunk, de az áldozatok értelmetlenek, mert nem egy új rendszer kialakítására fordítjuk őket, hanem a régi lékeinek befoltozására.
A jelenlegi válság legnagyobb esélye ez a krízistudat lett volna, de lassan ezt már elszalasztottuk.

Gárda matematika

admin 11 hozzászólás
Volt egy tétel a magyar értelmiség körében, egy hittétel, amire a baloldal politikája épült, ami látványosan dől meg az utóbbi időben. A rendszerváltoztatás óta abban hittek, a magyar választó nem szavaz szélsőségekre.
A stratégia egyszerű volt, mivel a tétel működött, bárkitől, akivel szemben felmerült a szélsőségesség gyanúja, elfordultak a választók. Egy kutatás szerint mára mégis az emberek 10 százaléka fogadja el a Gárdát, hiába próbálják minden eszközzel betolni a jó öreg szélsőséges skatulyába. 9 százalék azt is mondja, szavazna a Gárdára, ha az párt lenne. Ezzel párhuzamosan a Jobbik, a hírek szerint, 265 ezer kopogtató cédulát gyűjtött, amiről az SZDSZ, MDF, az LMP és a többi kis párt még együtt is csak álmodozik. Ma már nem igazán kérdés, az SZDSZ plakátjának kérdése, „Ki lesz a harmadik erő?”
Mi változott meg? Hogy jutottunk idáig, hogy bizonyos valós társadalmi kérdésekre, csak a Jobbik és Gárda ad megfelelő válaszokat az emberek egy részének?
Tudom, sokan azt a nagyon történelmietlen választ szeretnék adni, hogy Vona Gábor és a Kurucinfo szélsőségessége juttatta ide az országot. Ez, természetesen teljesen téves gondolat. Minden társadalomban, mindenkor megtalálható minden nézet. Amerikában sok Vona Gábor és sok Kurucinfo van, sőt sokkal keményebb kijelentéseket is tehet bárki. A szavazók mégsem szavaznak ilyen eszmékre, mert a vezető párttok kezelik gondjaikat és nem alakul ki társadalmi igény. Egy eszme akkor lesz elfogadható az emberek számára, ha a hétköznapi életükben olyan valós kérdésekre válaszol, amiket már nem válaszol meg nekik.
Az elmúlt években, a magyar politika vezető pártjai nem vettek tudomást egy nagyon erős változásról, ami végbement Magyarországon. A vidéki magyarság és cigányság közötti konfliktus éleződéséről. Tudhattak volna róla, hiszen aki járt vidéken és beszélgetett az emberekkel, annak nyilvánvaló volt. Minden kutatási eredmény is ezt mutatta, de ezek értelmezésekor, azon versenyeztek a szakemberek, hogy ki tudja ravaszabb módon bizonyítani a magyar társadalom szélsőséges, rasszista voltát, ahelyett, hogy jelezték volna a valódi gondot. Semmit nem tettek, pedig tehettek volna. Sajnos, a cigánykérdéssel kapcsolatos egyoldalú megközelítés nem tette lehetővé, hogy valódi vita alakuljon ki és valódi megoldások szülessenek. A vidéki emberek pedig nem akarták az hallani, hogy az ő rasszizmusuk az oka mindennek, és a kirekesztés megszüntetése oldaná meg a gondokat. Valóra vált a legelcsépeltebb rasszista vicc: „Van maguknál rasszizmus Józsi bácsi? – Nincs, de igény vóna rá.”
Megjelent egy, eleinte csak magánbeszélgetéseken és az interneten kommunikált politikai igény, amire a válasz már sokkal előbb megadták. Az igény megjelenésével a válasznak is értelme lett. Félreértés ne essék, nem a szélsőségekre lett igény, csak arra, hogy valaki foglalkozzon őszintén és pragmatikusan ezzel a kérdéssel, hogy legalább ki lehessen mondani, gond van. Senki nem tette a Jobbikon kívül, ma mégsem magukat okolják a pártok, hanem Jobbikot és a Gárdát. Az MSZP és az SZDSZ, mint kormánypártok, tevőlegesen is segíthettek volna a vidék közbiztonságának erősítésével, a segélyezési rendszer újragondolásával, ehelyett elővették a szokások szélsőségesnek bélyegző kártyát. Stratégái még azt is gondolták, ezzel ők nyernek majd szavazókat. Nem értették, hogy budapesti demonstrációkkal, a szélsőségeket elítélő nyilatkozatokkal nem kezelhető ez a kérdés. Itt tettek, és nem szavak kellettek volna. Igaz, ezeket főként saját szavazóbázisuk megerősítését szolgáló politikai akciók voltak.
A Fidesznek is megvan a maga része, de semmiképpen sem az, amit a szocialisták szeretnek neki tulajdonítani, hogy ő bátorítja a Gárdát és a Jobbikot. Épp ellenkezőleg, ezen legfőképpen a Fidesz veszít szavazatokat. A hibát ott követték el, hogy nem adtak válaszokat, a zömében, az ő szavazótáborukba tartozóknak, nem adták meg nekik a reményt, hogyha hatalomra kerülnek, megoldják ezt a kérdést. Így tálcán adtak át 300 ezer szavazatot a Jobbiknak. Talán épp ez fog hiányozni nekik a végső elszámolásnál. Ezzel megdőlt Orbán kedvenc tétele is, hogy tőle jobbra nem lehet párt a palettán. A Fidesz nagyon sokat veszít ezen a tévedésen. Nekik könnyen sikerülhetett volna maguknál tartani ezeket a szavazókat, azonban visszavenni nem lesz könnyű.
Vona Gábor politikai zsenialitása abban áll, hogy nagyon gyorsan felismerte a politikai vákuumot, és a rendszerváltás utáni egyik legsikeresebb politikai marketing akcióval, rövid idő alatt megkerülhetetlenné tette magát. Ezt a marketing akciót nevezhetjük „gárda matematikának”. Egyszerű kiszámolni, hogy 250 ezer szavazattal biztosan be lehet kerülni a parlamentbe. Azt is körülbelül tudható, hogy a cigánykérdéssel leginkább érintett területeken mennyi nem cigány választó él. Amennyiben meg tudják szerezni ezen szavazók 20%-át, már biztos bejutók. Egyes információk szerint a Jobbik kopogtató céduláinak többségét vidéken szerezte, ezekben a régiókban. Miskolcon 2 nap alatt 7000 szelvényt kaptak.
A Gárda, persze meglehetősen erős politikai marketing eszköz, de ma még úgy tűnik törvényes, és sikeres módja a szavazatszerzésnek. Egyúttal a legveszélyesebb is, mert egy puskaporos hordó, amely bármelyik nap felrobbanhat, ha akarják a vezetői, ha nem. Jó lenne, ha Vona idővel végetvetne ennek az akciónak, de attól tartok ez már nem lenne könnyű, mint látható a gárda osztódásából. Azt, azért tudnia kell, bármennyire is a nagy pártok hozták létre az igényt, ha ebből komoly bajok lesznek az országban, a történelem az ő nagyakába varja az összes bűnt. 
Az már a Gárda megalakulása után néhány hónappal látszott, hogy az elképzelés működik. A szocialisták és a Fidesz, ekkor még könnyen tehettek volna valamit, de ők a saját marketingjüket játszották. A Fidesz a „nem mondunk semmit” játszmát, az MSZP meg a szélsőségességgel való riogatást. Nem jött be. Persze, a Jobbik soha nem törhetett volna ennyire előre, ha Gyurcsány nem kormányoz ilyen iszonyatosan rosszul, és a kormány nem veszíti el minden szakmai és erkölcsi hitelét. Az emberekben kialakult az érzés, „ezeknél” bárki jobb, és hiába mondja nekik racionális énjük, hogy talán a Jobbik nem tudná elvezetni az országot, a másik énjük válaszol rá: „ezek sem tudják”. Szóval, gond van. Átszakadt egy gát, az emberek nem szégyellik kimondani, nekik tetszik a Gárda és a Jobbik, nem gondolják azt, hogy szélsőségesek lennének. Azt is mondhatnánk, az értelmiségi tétel még ma is áll, az emberek nem szavaznak szélsőségesekre, csak nem gondolják, hogy a Jobbik az lenne.
Azt sem ismerte fel a négy parlamenti párt, hogy az emberekben nagyon erősen kialakult a teljes fennálló politikai renddel szembeni ellenállás. Jelenleg a Jobbikon kívül nincs olyan erő, amely ezt a politikai igényt kielégítené, igaz többen próbálják, de nekik még nem jött el az idejük. A Jobbik annak ellenére vált az ilyen szavazók kedvencévé, hogy nem vette be ezt az üzenetet marketing stratégiájába, mert a Fideszt nem támadja. A szavazók, azonban ennél többet is belelátnak egy általuk elfogadott politikai erőbe. Eredetileg csak a cigánykérdés felvállalása miatt fordultak feléjük, de miután megtették, lassan mindent elfogadnak tőlük. Jön a többi gondolat is, a palesztin barátság, a multi ellenesség, a nyugatellenesség és így tovább. Helyzet tragikomikuma, hogy éppen a cigánykérdésben ma messzebb vagyunk a megoldástól, mint a Gárda előtt voltunk. A cigányság integrációjára, ma kevesebb az esély, mert körükben megindult, a többséggel szembeni identitás megfogalmazása. Ma sokkal inkább számíthatunk arra, hogy kisebbségi csoportként önálló politikai képviseletet építenek, mint más megoldásra. Ez érdekes helyzetet alakíthat majd ki a 2014-es választásokon, ahol a cigányság és a Jobbik egymást erősítve komoly erővé válhat.
Nem látható, hogy ezt a folyamatot mi állíthatná meg. Komoly változásokra kell felkészülnünk. Ma az értelmiség legnagyobb része nem azonosul a Jobbik gondolataival, de egy esetleges, új összetételű parlament esetén, az összes állami pozícióból, kuratóriumokból, alapítványokból, ORTT-ből az SZDSZ és MDF delegáltjai kikerülnek és helyette a Jobbik emberei mennek be. Ez olyan konfliktusokat és gondolati változásokat eredményez majd, amiket még nem élt meg a magyar értelmiség és közélet. Ma már kevés eszköz van ennek megállítására, de erről nem a választók tehetnek.

Új jobbágyfelszabadítást!

admin 14 hozzászólás

1848 egyik legnagyobb eredménye, a jobbágyfelszabadítás volt. Igaz, ezt csak 1853-ra sikerült elérni, de a magyar elit eddigi legnagyobb történelmi tette volt. Felismerték, a néhány százezres elit, nem elég egy sikeres Magyarországhoz. Szükség van a többmilliós jobbágyság szellemi, vállalkozói és lelki energiáira. Saját előjogaik egy részét áldozták fel, (amire ma nem tűnik képesnek az elit). 1867 után a magyar gazdaság és társadalom legaktívabb, legsikeresebb korszaka jött el. Ezek olyan változások voltak, amikről Obama és követői csak álmodozhatnak, de soha nem lesznek képesek végrehajtani. A magyar elit lehetőségei szélesebbek, egyrészt van bőven előjog, amiről le lehetne mondani, másrészt a 21. század elején újra kialakult egy röghözkötött jobbágyság, és ez mi magunk vagyunk. A mai politikai elit, azonban nem képes összefogni, hogy felszabadítson bennünket, mert előjogai csak az egyéni felelősségüket elvesztett tömeggel szemben érvényesíthetők. Ezért politikai taktikájának részévé vált a bennünk élő jobbágy életben tartása. A bajokat csak tetézi, hogy míg 1848-ban a jobbágyság nem tiltakozott a felszabadítása ellen, addig ma erőteljes tiltakozás kísér minden próbálkozást.

A magyarok változásra képtelenné váltak. Ma már kénytelenek ugyan elfogadni, hogy országunk rosszul működik, de azt, hogy ebben nekik felelősségük lenne és ezért nekik is változni kéne, azt már nem. A bennünk élő jobbágy felszabadításra szorul, ha önként nem megy, akkor forradalommal, de az elit által megvívott forradalommal velünk szemben.

Gondoskodó állam – egyéni felelősség

A modernkori jobbágy az, aki lemond egyéni felelősségéről és azt átruházza az államra. Ehhez szükség van a gondoskodó államra, a helyezet a fenntartásának és létrehozásának egyszerre eszköze. Az elit szereti azt hangoztatni, hogy a magyar lakosság egy jelentős része, öngondoskodásra képtelen, ezért az elit feladata, róluk gondoskodni. Ami egészen döbbenetes ebben, hogy a lakosság elfogadja ezt a teljesen megalázó helyzetet és örömmel gondoskodtat magáról, csak azért, mert ez kényelmesebb. És itt senki ne a szabolcsi cigányfalvakra gondoljon, hanem saját magára. A magyar lakosság több mint 60 százalékának nagyobb bevétele származik az állami újraelosztásból, mint saját munkájából.

Ezért, amelyik párt sikeres akar lenni ebben az országban, annak erős, nagy és gondoskodó államot kell hirdetnie, mert a jobbágyok csak így látják biztosítottnak saját jövőjüket, pedig a magyar változás első lépése a gondoskodó állam lebontása kéne legyen.  

Változásképtelenség – röghözkötöttség

Néztem a BKV menetrend változáskor a híradót és hittem a szememnek. Budapesti lakosokat kérdeztek, és ők mind szörnyülködtek, hogy hát igen milyen sok változással kell szembenézniük, és ez nem könnyű. Legalább olyan arcot vágtak, mint a Katrina hurrikán után az amerikaiak. A bennünk élő jobbágynak egy BKV menetrendváltozás is iszonyatos kihívás, még egy ilyen változáshoz is nehézen alkalmazkodnunk. Hogyan tudnánk a mai kor kihívásaihoz, a technológiai változásokhoz, az ázsiai versenyhez, a válsághoz. A Rába HR igazgatója egy régebbi interjúban elmondta, hogy helyi munkaerőhiány miatt, Miskolcról toboroztak, de néhány hónap alatt az összes ember visszament munkanélkülinek Miskolcra. Az újkori röghözkötöttség önkéntes. Míg a történelminek éppen az volt a feladata, hogy helyben tartsa a munkaerőt, amely a több jövedelemért elvándorolt volna, addig ma inkább munkanélküli valaki helyben, mint elmenjen akár 60 km-re. Inkább lakik egy nagy és drága fenntartású lakásban és felveszi a gázár-kompenzációt, mint elköltözzön egy kisebb olcsóbba. Inkább képzetlen munkanélküli, minthogy tanuljon valami mást.

Ne csodálkozzunk, hogy, akik nem akarnak részt venni a jobbágy játszmában, azok rövid úton külföldre mennek, így növelve a jobbágykoncentrációt nálunk.

Társadalmi igazságosság – szolidaritás

A társadalmi igazságosság és szolidaritás a legtöbbet hangoztatott lózungok, a politikusok szájából. A magyar társadalmi igazságosság, alapvetően igazságtalan. Nem a szolidaritás hiányáról, hanem az azzal való visszaélésről beszélhetünk. A lakosság 8 százaléka fizeti a jövedelemadók közel 80 százalékát, de érzékelhető adót is, csak a lakosság 24 százaléka fizet. Aki hajlandó dolgozni, azt szét kell adóztatnunk, hogy a politikusok „gondoskodó államosdit” játszhassanak.

Amikor, valaki ilyeneket mond, mint most én, akkor azonnal jönnek a válaszok. A gazdagok eltitkolják a jövedelmüket és minimálbérre vannak bejelentve, a BMW-sek és így tovább. Van ilyen is, de a gondok nem itt vannak, mert valahogy elszedik a cégektől és a dolgozni hajlandóktól a GDP felét, és szétosztogatják közöttünk mindenféle rafinált, bonyolult, és igazságtalan módon. Pl. ha nem vagy hajlandó tanulni az iskolában és a mai iskolarendszer ezt nem képes kikényszeríteni, akkor egész életedben eltartunk majd. Ne aggódj! De támogatjuk a gazdagokat is, ha elég gazdag voltál és felvettél annak idején támogatott lakáshitelt, akkor a mai kamatszint mellett, akár havi 150 ezer forintot is kaphatsz az államtól ajándékba. A magyar társadalomban az igazságosságnak és a szolidaritásnak olyan kaotikus rendszere és felfogása van, ami tarthatatlan.

Óriási gond, hogy az egyéni felelőtlenség és a rászorultság közé egyenlőségjelet tesznek, ami képtelenség. Nem lehet addig szolidaritásról és társadalmi igazságosságról beszélni, amíg ebben nem teszünk rendet. Meg kell határozni az egyén kötelességeit saját sorsáért. Nem lehet egy fiatalt, rászorulónak minősíteni, csak azért, mert valamilyen ok miatt nem tanult eleget az iskolában. Amíg ez nem változik meg, nem lehet társadalmi lehet szolidaritást elvárni az adófizetőktől. Az adófizetőknek tudniuk kell, hogy a szolidaritás rendszere jól működik, és az kapja a juttatást, aki valóban rászorul, nem pedig a felelőtlenek vagy éppen a gazdagok.

Új Széchenyik már pedig nincsenek!

Az elit nem változtatja meg ezt a helyzetet. Neki a gondoskodó állam nagyon jó. A gondoskodó állam dúskál a pénzben, a GDP több mint felét a mindenkori miniszterelnök szórhatja szét az alattvalók, a jobbágyok között. Ez hihetetlen mozgásteret ad neki. Magyarországon ma minden cég, amelyik sokat akar keresni, az államtól vár megrendeléseket, ma a legnagyobb vagyonok 90 százaléka az államtól származik valamilyen módon. A pártvezetők ebből a hatalmas újraelosztásból meg tudják vásárolni saját hatalmukat, egyrészt tőlünk, másrészt a párt holdudvarától. Amennyiben ezen változtatnák, a magyar politika mozgástere beszűkülne. Látunk ma olyan valakit, aki lebontaná saját hatalmát, aki az állam méretének csökkentését ígérné. Nem, mert jobbágyokat könnyebb vezetni, mint gondolkodó, aktív változásokat váró és arra hajlandó, egyéni felelősséget vállaló állampolgárokat.

Már pedig új Széchenyi kell, mert új jobbágyfelszabadítás nélkül nincs kilábalás.

Gurmai, vagy milyen Zita plakátjának margójára

admin 4 hozzászólás
Már egy hete csak a Zitára gondolok… És ez nem vicc, mióta kitették a sarkunkon az MSZP  plakátot, magyar nő szeretnék lenni, olyan, akinek nincsenek egyenlő esélyei. Akkor engem is Zita képviselhetne. Ez biztosan megváltoztatna mindent, ezután ugyanannyi eséllyel nem égetném oda egy piskótát, mint Alain Ducasse, és akkor jönne el a jó világ.

Tényleg, mikor Zita először lenézett rám, a 70-es évek nők lapja dizájn plakátról, biztosan tudtam, hogy nem férfinak kellett volna születnem, mert megjelent az, akire mindig is vártak a nők, és ezt én nem élhetem át. Nekem ő biza, nem fog a jogaimért harcolni, sőt inkább ellenem, mert azt gondolják nekem jobb. Pedig ebből is látszik, hogy rosszabb, vagyis Zita értem nem harcol és ez már önmagában kevesebb jogot és örömöt ad az életemben, mintha nő lennék. Vagyis kevesebb az esélyem. Ez lenne a Zita paradoxon.

Vannak azért még más gondok is a női esélyegyenlőséggel. A nők nem ugyanolyan eséllyel férfiak, mint a férfiak, ez tény. Persze a férfiak sem ugyanolyan eséllyel nők, mint a nők, és ha éppen az lenne a trendi a világban, hogy a férfiak akarnának nők lenni, akkor bizony nagyon erősen kéne küzdeni az esélyegyenlőségért, de nem sikerülne.

Mondjuk azért is lehetne küzdeni a férfiaknak, hogy hasonló eséllyel menjenek egyetemre, mert hát tudjuk a felsőfokú intézményekben világtrend, hogy a nők sokkal nagyobb számban szereznek diplomát. Igaz, a nők kevesebb „hatalommal” rendelkeznek, ahogy Klára asszony, a dobrevabbik, volt oly szíves közölni velünk, de szerintem Zita ennek megváltoztatásáért is küzdeni fog. Biztos megoldja.

Persze egy olyan világban, amiben mindent pénzben és hatalomban mérnek, nem lehet egyenlőnek lenni senkinek senkivel. Mindig van, aki éppen csak ugyanolyan okos és szép, mint én és több pénze és több hatalma van. Tudom ez bántja Klára asszonyt, ezért küldte most Zitát Brüsszelbe küzdeni, mert ő nem mehet.

Egyenlőtlenség ide-oda, azért néhány dolgot irigylek a nőktől azon kívül, hogy Zita egy közülük. Leginkább azt, hogy életet adhatnak, mert igaz, hogy részt vettem egy szülésben és fantasztikus élmény volt, de azért én csak egy kis statiszta voltam. Aztán, azt is irigylem tőlük, amikor a gyermekük odarohan a szoknyájukhoz, azt sírva, Anya, Anya vagy épp Anyi. Persze azt is mondják Apa, de az nem ugyanaz. Talán ez kárpótolja őket, hogy csak az országgyűlés elnöke lehet belőlük és nem miniszterelnök vagy elnök. Meg talán azért is, hogy a statisztika szerint kevesebbet keresnek. Igaz, egyikünk sem statisztikai adat és én is csak azt a statisztikát hiszem el, amit én hamisítok, ezért én egész életre számolom a nők jövedelmét és mivel 15 százalékkal tovább élnek, ezért ebben is ők vezetnek.

Egy ilyen világban mindig lesz miért küzdeni Gurmai vagy hogy is hívják Zitának. Munkája nehéz lesz, mert már azért is komoly küzdelmet kell folytatnia, hogy megtalálja miért kell küzdenie. Én, annak ellenére biztos rá szavazok, hogy nem értem, hanem ellenem küzd majd.

A reformot az eliten kell kezdeni

admin 2 hozzászólás
 

Ausztráliában néhány éve az „Új vezetés” szlogennel nyerték meg a választásokat. Az elit reformjára nálunk is égető szükség lenne, ha a váltása lehetetlennek is tűnik. A reformot az eliten kéne kezdeni, mert csak ez alapozhatja meg a későbbi keményebb intézkedések hitelét.
 Bármennyire is szükség lenne erre, ennek lehetőségét korlátozottak jó néhány ok miatt.
  1. A magyar rendszer úgy épül fel, hogy túl sok ember alkotja a politikai elitet. 386 parlamenti képviselő, 27 000 önkormányzati képviselő, a háttérintézmények tömege, kormányzati pozíciók. Egy új formációnak még a 386 parlamenti képviselő kiállítása is nagy gondot okoz, mert nincs ennyi pártokon kívüli tehetséges és ambiciózus ember az országban, aki be akar szállni a politikába. Sajnos a pártokon belül sincs. Egy „mezei” képviselő magabiztossága meghaladja ugyan az átlagot, de sem erkölcsi, sem értelmi szintje nem. A jelenlegi pártok részben azért nem hajlandók megegyezni a pozíciók számának csökkentésében, mert akkor sokkal könnyebben legyőzhetővé válnának. A jelenlegi rendszerben fölöslegessé vált politikusok új erőkhöz csatlakoznának, és konkurenciát jelentenének régi főnökeinek.
  1. A jelenlegi eliten kívüli alkalmas emberek, többsége valamilyen pozícióban van, és megvan a saját dolga, vállalkozásait vezeti, tanít, és így tovább. Nem látjuk tolongani az új vezetőket. Néhányan előállnak ötletekkel az ország rendbetételére, de programot könnyebb alkotni, mint az végrehajtani. A politika csináláshoz emberek kellenek, akik vállalnák és alkalmasak is rá.
  1. Kevés a fiatal. Ez általános társadalmi probléma. A fiatalok képesek megváltoztatni a világot, de nálunk olyan kevés van belőlük, hogy nincs egy erős generációs nyomás, az újak nem akarják megszerezni a régiek helyeit, és mivel rengeteg a hely, akinek kell, adni is tudnak.
  1. A média gyengesége. A média olyan mértékben kiszolgálja a jelenlegi rendszert, hogy nem hagy helyet új szereplőknek és új gondolatoknak. Ebben a rendszerben, a nagy pártok, akkor is a médiába kerülnek, ha semmit nem mondanak. Sőt, semmi másról nem lehet beszélni, csak arról, amiről ők akarnak, még, akkor is, ha az nem visz sehova. Ezt hívják ők szaknyelven a média tematizálásának. Ezzel szemben sok, az ország jobbítását szolgáló értelmes gondolat sikkad el naponta, amiket érdemes lenne megismerni. A politikai pártok tisztában vannak ezzel a helyzettel, ezért lehet ilyen stratégiát sikeresen alkalmazni.
  1. Az emberek változásképtelensége a legnagyobb gát az elitváltás útjában. Egy jó elit nem csinálna mást, mint arra ösztönözne bennünket, hogy változzunk, olyan irányba, amellyel működtethető az ország, legyünk becsületesebbek, dolgozzunk többet, tartsuk be jobban a szabályokat, menjünk később nyugdíjba, stb. Egy jó elit elvenné szerzett jogainkat, a gondoskodó állam helyett, az egyéni felelősségre helyezné a hangsúlyt, ezért nem választanák meg, és rossz elitnek neveznénk. Az embereknek a jó elit csak az, aki engedi, hogy olyanok maradjunk, amilyenek vagyunk, és a gondoskodó államot hirdeti, a szánkba rakja a falatot. A mostani viszonyok között nekünk, a „népnek”, még az is sok, amit a jelenlegi elit változtatni szeretne.
Egy új vezetésnek a következőkben kéne változnia
Saját maguk leépítése
Egy új, becsületes vezetésnek saját maga leépítésével kéne kezdeni a munkát. Nem lesz változás addig, amíg nincs kevesebb betölteni szükséges pozíció az országban. Erősíteni kell a versenyt ezen a területen is, kevesebb pozíció – több versenyző, akkor lesz életképesebb vezetésünk. Arról nem is beszélve, nem engedhetünk meg magunknak ennyi politikával foglalkozót. Ők két helyen is veszteséget okoznak. Fizetjük őket, és ez alatt az idő alatt nem termelnek GDP-t saját valódi munkájukban. Mennyi esélyt látunk arra, hogy saját hatalmukat lebontó elitünk legyen?
A közérdek a magánérdek fölött
Az új vezetésnek ki kell irtani a korrupciót a politikából. Az országban olyan változások kellenek, amelyek az emberektől iszonyatos lelki és anyagi erőfeszítést követelnek. Nem lehet a változásokat elkezdeni úgy, hogy tudjuk: 1000 milliárdos az összeg, ami elveszik a korrupt politikusok miatt. A jelenlegi elit odáig megy, elhiteti velünk, a „jó” cél érdekben lehet lopni, hogy a másik legyőzése bármilyen árat megér. Olyan vezetők kellenek, akik képesek minden gazdasági és politikai magánérdeknek ellenállni és nem hiszik magukról, hogy az országnak az ő hatalmuk még a korrupciót is megéri.
Nem szakma, hanem hivatás
Ezért olyan vezetők kellenek, akik nem szakmájuknak, hanem hivatásuknak, a közösség szolgálatának tekintik a politikát. Nem szellemi kihívásnak, vagy épp játszmának a médiatér elfoglalásáért, a másik legyőzéséért. Ez nem a gonoszkodás szakmája, hanem áldozat és szenvedély hazánk felemelésére, gyermekeink jövőjének biztosítására.
Ennek a hivatásnak, nem az a hőse, aki kitalálja a 23 millió román munkanélküli hazugságát, vagy Kövér László akasztós történetét, nem az, aki olyan ravaszul fogalmazza meg a népszavazási kérdéseket, hogy elfogadhatóvá váljanak alkotmányos szempontból, nem az, aki képes bármilyen hasznos intézkedést, az elveivel megegyezőt is támadni, ha rövidtávú politikai érdekei úgy kívánják, hanem aki képes akár karrierjét is feláldozni hazája érdekében.
Rooseveltet, Reagant, Churchill-t, Blairt, Thatcher-t nem képezték sehol politikussá, mégis történelmi léptékkel mért vezetőkké váltak. Nem szakemberek voltak, hanem jövőképpel rendelkező hazafiak, akik tenni akartak a hazájukért.
Haza, és nem ország
Az a politikus, aki nem a hazájáért, hanem az országért akar tenni, attól jobb megszabadulni. Ez magyarázatra szorul, mert sokan nem szeretik a haza kifejezést, azonnal valami nemzeti gőgre, nacionalizmusra, kisebbségek üldözésére gondolnak. A haza szóban persze nem kéne ilyen áthallásoknak lenniük, de sajnos vannak. A politikus esetében szükséges a hazaszeretet, mert szimbolikus jelentősége van. A szolgálat nem létezhet e nélkül, olyan nincs, hogy országszeretet, csak hazaszeret van, és ez nem véletlen. Azt takarja, hogy nem egy cég főnöke vagyok, hanem egy nagy család szolgája, amelyet épp vezetőként szolgálok, de egy vagyok közülük. A családodat nem lopod meg, nem csapod be, a cégeddel könnyebben megteszed. Országa a királyoknak van, és az ilyen típusú vezetőktől az isten mentsen meg bennünket. Aki országot akar vezetni, az menjen cégvezetőnek vagy bankárnak, de ne legyen politikai vezető.
Közvélemény-kutatások helyett jövőkép
A mai vezetők inkább közvélemény-kutatók, mindig azt lesik, mit szeretnének hallani az emberek, és azt mondják nekik. A jó vezető rendelkezik jövőképpel, tudja, merre kell haladnunk. Képes meggyőzni bennünket, hogy kövessük. Nálunk a vezetők csak egy dologról győzködnek bennünket: Nekik kell győzni, nem a másiknak! Az, hogy mit tesznek majd, ha győznek, mellékes körülménynek tekinthető. Az a vezető, akit a népe vezet, nem viszi sehova hazáját.
Gyűlölet helyett összefogás!
A választók felelőssége óriási vezetőik megválasztásában. Ma mindannyian meg vagyunk győződve róla, hogy nálunk a jó és a rossz küzdelme zajlik. Az egyik oldal az ország érdekét védi, a másik pedig annak megsemmisítésére tör. A baj csak az, hogy mindkét oldal ezt gondolja, pedig nincs két Magyarország. Ma ezt az egymás iránti gyűlöletet használják a politikusok a szavazók sakkban tartására, pedig összefogásra épülő politikát kellene folytatni. Ehhez az első lépést nekünk kell megtenni, mert amíg komolyan tudunk abban hinni, hogy a szoci vagy Fidesz-szavazó szomszédunk az ország megsemmisítésére tör, addig nem lesz változás a politikai rendszerben. Ez nem magyar jelenség, Ausztriában a 70-es években még leköpdösték a szocdemeket a néppárti falvakban, de megértették: kiegyezés nélkül nincs fejlődés. Ez a mi érdekünk, és a mi felelősségünk, a jövő politikusainak feladata ebben az, hogy olyan jövőképet állítsanak elénk, ami mögé az egész ország felsorakoztatható, mert mindannyiunk közös energiáira van szükség a kiúthoz. Sajnos ma ilyen jövőkép nem látszik.
Több ideológiát!
A rendszerváltáskor az ideológia szitokszónak számított. Ma már tudjuk, óriási hiba volt ennek kitörlése a politikából. Politikusaink így olyan szabadságot élveznek, ami káros az ország szempontjából. Mindig azt mondhatják, amit épp aktuális érdekük kíván. A fentebb felsorolt gondok jelentős része eltűnne, ha a pártok egységes elvek köré szerveződnének. Normális országokban az elvekhez keresnek vezetőt a pártok, és nem a vezetőhöz stratégiailag megfelelő ideológiát. Politikusaink között nagyon kevés változás van, ellenben érvelésük eszmei tartalma erősen változik. A politikusokat csak elveik korlátozhatnák folytonos átváltozásukban, aminek mi lennénk nyertesei. Az nem elég elv, hogy a másik legyőzése mindennél fontosabb. Ennél egy kicsit pontosabban kéne fogalmazni.
A politikus is csak ember (mégha rosszabb is)
Hajlamosak vagyunk azt hinni, a politikusok tévedhetetlenek. Ők sem ismerik a jövőt, ugyanúgy sodródnak az eseményekkel, mint mi, hétköznapi emberek. A történelem arról szól, hogy a politikusok egyik része mindig alulmarad, a győztes tévedhetetlennek látszik, majd amikor ő is alulmarad, kiderül, nem az. Nálunk is láthattunk erre szép példákat, mégis újra és újra hinni akarunk abban, hogy minden egy előre kitalált nagy terv szerint halad. Clinton Nobel-díjas tanácsadója, Stiglitz egyik könyvében megírta, fogalmuk sem volt, hogy amit tesznek az működni fog-e. Ezért meg kell tanulnunk, hogy nem a vezetőben kell feltétel nélkül hinnünk, hanem csak céljaiban, ha azok becsületesnek látszanak.
Megvásárolnak bennünket a mi pénzünkön
A politikus a legfurcsább emberfajta. Ígér fűt-fát, hogy megválasszuk. Saját hatalmát tőlünk, a mi pénzünkön vásárolja meg. Mi eddig ennek tapsikolva örültünk. Egy olyan vezető, aki ennek az ellenkezőjét mondja – tőlem ugyan egy fillért sem kaptok a saját pénzetekből, mert én vigyázok rá – az megbukik. Sajnos ez belőlünk és a gondoskodó állam lényegéből fakad. A szavazók többségének olcsóbb a közpénz, mint a sajátja. Vagyis kevesebbet tesz be, mint amit onnan visszakap. A rendszer addig nem változik, míg az országban nem csökkentjük az ilyen szavazók számát olyan alacsonyra, hogy ne tudják eldöntetni a választást. Erre 3,2 millió nyugdíjas, 1 millió inaktív, és mindössze 2,4 millió adófizető mellett semmi esély. Nem azért kell a minimálbért adókötelessé tenni, a segélyeket csökkenteni, a rokkantnyugdíjasokat visszaterelni a munka világába, hogy pénzt vegyünk el tőlük, hanem hogy jobban magukénak érezzék a pénzügyeinket, tudják mennyit vesznek el tőlük a befizetések és érdekeltek legyenek a változásban.
Egyetlen esélyünk lenne, ha minden párt ezekben a kérdésekben hasonlóan gondolkoda, egyfajta nemzeti minimumként, Akkor nem lehetne másra szavazni és előbb utóbb történne valami. Nem látok nagy esélyt egy ilyen világra, de nem kell elkeseredni, mert jöhet olyan vezető, aki legalább a nyugdíjasokat meggyőzi. Ez elég győzeleméhez. Amennyiben nem lesz ilyen erő, akkor jön az a válság, ami kikényszeríti, ha nem mostani, akkor majd 20 év múlva. Addig pedig vegetálunk tovább.

Bontsuk le a lakótelepeket!

admin 14 hozzászólás
Egyszer egy 3. kerületi ingatlant néztem, aminek orosz tulajdonosnője pikírten megjegyezte ”és este szép a kilátás” A gyönyörű domboldalon épült lakásból, ugyanis a lakótelepekre lehetett látni. Mindannyian a pokolba kívánjuk ezeket a házakat, még sokan azok közül is, akik benne laknak. Mégis a kormány újabb brutális összegeket akar felújításukra költeni. Pedig nem lenne érdemes. A jövő demográfiai trendjei nem tesznek szükségessé ennyi lakást az országban. Túlkínálat alakul ki középtávon és ennek a lakótelepek esnek először áldozatul. 2020 után indul meg a lakosságszám első erőteljes csökkenése és több tízezer lakás válhat fölöslegessé. Ez komoly ingatlanpiaci áresést okozhat. A lakótelepek esetében már amúgy is komoly gondok vannak. Egyes helyeken, szinte eladhatatlanok voltak a lakások már a válság előtt is. Ez a jövőben csak gyorsuló ütemben folytatódik. A lakásárak csökkenése a legszegényebb réteg beköltözését eredményezi majd, ami spirálszerűen tovább csökkenti az árakat.

 

30 év múlva olyan helyzet áll majd elő, mint ma a kelet-magyarországi falvakban, ahol eladhatatlan ingatlanokban, házfoglalóként mélyszegény tömegek élnek. Csak újabb mélyszegények települnek be, az ingyen ingatlan miatt. A lakótelepek is lakásfoglalók otthonaivá válnak, mivel semmilyen kereslet nem lesz az ottani lakások iránt.

 

A lakótelepek azonban nem az ország keleti végén, hanem Budapest szívében vannak és ez komoly konfliktusforrást jelent majd.

 

Ezért nem érdemes már ma sem egy fillért ezekre költeni. Hosszabb távon le kell bontani őket. Az állam ezért jobban tenné, ha elkezdené felvásárolni az eladó lakásokat és bérlakáspiac erősítésére használná azokat. Ez jót tenne az itt élőknek is, mert a kereslet felértékelné lakásaikat, és olyan áron tudnák eladni őket, hogy máshol tudjanak venni valamit. Amikor egy ház nagy többsége az állam tulajdonába kerülne, lebontaná azt és normális élhető, sokkal kisebb lakásszámú ingatlanokat építene a helyére.

 

Így csökkenteni lehetne a lakáspiacra nehezedő majdani túlkínálati nyomást és megakadályozni lakótelepek gettóvá válását.

 

Ezt persze egy szoci kormány soha nem teszi meg, mert a szavazóköri adatok egyértelművé teszik, hogy a lakótelepek léte számukra kedvező.

 

30 év múlva nem lesz nyugdíjunk

admin 205 hozzászólás

A társadalom elöregedése a legaggasztóbb és hosszú távon biztos katasztrófát eredményező fejleménye a jóléti államok többségének. Magyarország, mint szinte minden negatívumban, ebben is élenjár (a természetes népességfogyás kumulált értéke nálunk a legmagasabb). Ennek pénzügyi következményei csak a felszín, sokkal mélyebb gondok vannak, amikről nem is veszünk tudomást, pedig már ma is ezek határozzák meg életünket.
A puszta tények sem biztatóak. 3,2 millió nyugdíjasunk van és az első Ratkó gyerekek 3 év múlva lépnek nyugdíjas korba. Az ő nyugdíjazásukkal, ami 2020-ig lezárul, a magyar társadalom tragikus helyzetbe kerül. A magyar átlagéletkort tekintve az ő generációjuk 2030 környékén nagy számban elhalálozik és ekkor Magyarország lélekszáma hirtelen 9 millió körülire süllyedhet. Ez a folyamatot csak a Ratkó unokák gyermekei tudnák ellensúlyozni, de az ő körükben nagyon alacsony a gyerekszám.
A helyzet nem oldható meg, ha a magyar lakosság és politika nem érti meg, hogy a nyugdíj nem csak pénzügyi gondokat okoz és megoldása elsősorban szaporulati kérdés. Vagyis csak a jövő gyermekei képesek véglegesen megoldani és nem a korhatáremelés és a nyugdíjrendszer módosítása, pedig ma csak ezekről beszélnek. Bármilyen nyugdíjrendszer legyen is, az a jövő nemzedékek nélkül működésképtelen, mert mégha nem is a felosztó-kirovó rendserben gondolkodunk, akkor is növekvő gazdaságú országra van szükség, mert különben nem lesz értékálló az előtakarékoskodásunk, hiába gyűjtögettünk egy életen át, nem ér majd semmit a pénzünk. A gondok tehát sokkal mélyebbek, mint elsőre látszanak.
  1. Az idősek aránya erőteljesen növekszik. A táradalom 20 százaléka lesz rövid időn belül 55 év felett, de egyetlen mutatóban sem állunk jól. Ezzel párhuzamosan iszonyatosan magas a rokkantnyugdíjasok száma és nincsenek számukra megfelelő foglalkoztatási formák, de nincs is erőteljes igény erre.
  2. Ablakon kidobott tudás. A korai nyugdíjazással a társadalom rengeteg tudást, tapasztalatot és kapcsolatot veszít, ami számszerűsíthető veszteség. A 60 évesek életük folyamán szakmájukban többet láttak, mint a legjobb egyetemen végzett 30-asok. Tudásuk a munkapiacról való kilépésükkel elveszik, ez nemzetgazdasági kár.
  3. Nem születik elég gyerek. Meg kell érteni, a nyugdíj kifizethetősége nem pénz, hanem gyermekkérdés. Tételezzük fel az a szélsőséges esetet, hogy senkinek nincs gyereke. Így mindenki maximális pénzt tud félretenni öreg napjaira, mert nem kell a gyerekekre költeni. Mégis nyilvánvaló, hogy ilyen ország nem tudna nyugdíjakat fizetni. A nyugdíjrendszer stabilitását a gyermekek nagy száma adja meg. Ez nem függ a nyugdíjrendszertől, tőkésítettés afelosztó-kirovó rendszerben is igaz, mert munkavállalók nélkül összeomlik az ország pénzügyi rendszere és vele a nyugdíjkassza is. Bármilyen paradox is, nem a nyugdíjra félretett, hanem a gyermekbe fektetett pénz hozza a legjobb hozamot a nyugdíjkasszában. Ez 50 éve még komolytalanul hangzott volna, de ma ez a valóság.
  4. Cigányság integrálatlansága. Az egyetlen csoport, amelyben a szaporulat megfelelően magas, a cigányság. Természetesen nem tudunk biztos számokat, de a cigány falvak korfája eligazítást adhat. Itt a 18 év alattiak száma 50%, míg a társadalom egészében ez alig több 20 százaléknál. A trendek azt mutatják, hogy ezeknek a cigánygyerekeknek kéne a jövő nyugdíjasait eltartani, de a cigányság körében nagyon magas, becsélések szerint 60-80%-os a munkanélküliség. Amit a statisztika biztosan tud, hogy a 15-24 év közötti korosztályban 20 százalék az egész országra vetített munkanélküliség. Ez az adat természetesen nem a cigányságra vonatkozik, de mivel a továbbtanulók között arányuk rendkívül alacsony, 1% alatti, azt kell feltételezni, hogy a 24 év alatti munkanélküliek között felülreprezentáltak.
  5. A fiatalok nagyon későn lépnek be a munkapiacra. A nyugdíjrendszeren kétoldalú nyomás van. Az idősek korány lépnek ki a munkaerőpiacról, a fiatalok túl későn lépnek be. Ráadásul a 15-24 évesek között a legmagasabb a munkanélküliek száma. Túl sok gyerek tanul tovább felsőfokú intézményekben, kevés a 18 éves korára eladható szaktudással rendelkező munkaerő, mivel ezeket a szakképzési formákat gyakorlatilag megszüntették. A fiatalok, a felsőfokú tanulásra nagyon sok időt fordítanak, de ez nem jelenti azt, hogy nagy mennyiségű tudást szereznek. Felkészítésük kis hatékonyságú, hosszú idő alatt szereznek kevés tudást.
  6. Szellemi öregedés. Elöregedésének és a kevés fiatalnak, nem pénzügyiek a legaggasztóbb következményei. A szellemi öregedés nagyobb hátrányokat jelent. A világot általában a fiatalos szellem, a tudásvágy és a lázadás újítja meg, (ehhez a 18 év alattiak számának jóval 30 szazalék fölött kell lenni). Egy nyugdíjas társadalomban, kihal a kezdeményező készség, a változásra, fejlődésre való hajlam. Egy nyugdíjas társadalom jövőre irányultsága csökken, elveszti távlatos céljait és versenyszellemét. Éppen ezekkel a gondokkal küzdünk, ahogy már többen megfogalmazták, a magyar társadalom egyik életcélja nyugdíjasnak lenni. A 40 éves meggazdagodott vállalkozók az 50 éves közalkalmazottak, gyári munkások vagy marketingesek hasonlóak ebben. Motiválatlanok, nem életcéljuk a szakmai siker, és más hagyományos értékek, nem tekintik hivatásuknak munkájukat. Ezért viszik ki szaktudásukat túl korán a piacról. A magyar legenda a leleményességről már a múlté, csak ügyeskedés van helyette. A nyugdíjas Magyarország képtelen alkalmazkodni a 21. század megváltozott kihívásaihoz. Amennyiben nem mozdítjuk ki a társadalmat ebből a nyugdíjra irányult mentalitásból, nem lehetünk sikeresek.
  7. Nyugdíjas politikai rendszer. Mint láthatjuk, nálunk a politikai küzdelem szinte csak a nyugdíjasok kegyeiért folyik. 3,2 millió szavazó, minden alkalommal képes eldönteni a választásokat. Ezért merülnek fel a kampányokban a 13., 14. havi nyugdíj kérdései, ezért retteg mindenki kimondani a reform szót, és ezért nem mertünk semmit változtatni az elmúlt évtizedekben. Tudom, az elitet okoljuk gondjainkért, de legalább annyira kéne a nyugdíjas politikai rendszert, mert csak olyan elit képes nyerni a választásokon, aki kiszolgálja az ő konform igényeit, aki a gondoskodó, a szerzett jogokat megvédő államot hirdeti. Így nem tudunk lépéseket tenni az egyéni felelősség vállalás, a versenyképesség felé. A nyugdíjas politikai rendszer az, amely leginkább okolható a szükséges reformok elmaradása miatt.
1. Nyugdíjasok
  • Nyugdíj helyett adókedvezmény. A legfontosabbnak a nyugdíjkorhatár emelése tűnik, de ezt nyugdíjra irányult társadalom nehezen fogadja. Ezért a motivációra kell a hangsúlyt fektetni. A nyugdíjkorhatár fokozatos emelése mellett az embereknek 62 év fölött 30%-os adókedvezményt, maximum a minimálbér nettó értékének megfelelő adókedvezményt kell adni.
  • Természetesen a nyugdíj melletti munkára ez nem érvényes, amit teljesen meg kell tiltatni. 70 év fölött az adókedvezményt 50%-ra kell emelni, de továbbra is csak a minimálbér összegének megfelelő nominális összegig. A közszférában ez a kedvezmény ne járjon, mert itt inkább csökkenteni kell a dolgozók számát és nem munkában tartani az időseket.
  • A fegyveres testületek esetén a szolgálati idő utáni nyugdíj helyett szintén választhatnának adókedvezményt és ezt magukkal vihetik a magánszférába is, a nyugdíjasokhoz hasonló rendszerben. Az élet végéig tartó csökkentett adó vonzóbbá tenné az ilyen pályát mint a fiatal nyugdíjazás.
  • A rokkantnyugdíjakat szigorúan felül kell vizsgálni és mértéküket lejjebb szállítani. Itt minimálisan 200 ezer embert kell visszakényszeríteni a munkapiacra.
2. Gyerekek
  • A gyermek elsősorban nem pénzkérdés. Kutatások is bizonyítják, de a hétköznapi tapasztalat is igazolja, hogy a legszegényebb társadalmakban a legnagyobb a szaporulat. A gyermek elsősorban értékrend kérdése és a mai értékrend, az anyagi kérdéseket a gyermek elé helyezi. Külföldi kutatások már olyan eredményre is vezettek, hogy a gyermektelen párok boldogabbnak gondolják magukat. Ezért elsősorban az anyagi ügyeken kívül a társadalom gyermekesekkel szembeni viselkedését kell átalakítanunk. Az anyák és a gyermekesek társadalmi megbecsülése legalább annyi hasznot hozhat, mint pénzbeli támogatásuk. A legnagyobb hatással a tartósabb, kiszámíthatóbb házasságok, és a vallásosság terjedése lehetne, de természetesen ezek olyan változások amire a kormányzatok rövid távon semmilyen befolyással nem bírnak.
  • Gyermekek utáni adókedvezmény. A gyermekszám növelésére egyetlen kivitelezhető, anyagi eszközökkel támogatható megoldás látszik, és ez a Gyermektelenségi adó, vagy a másik oldalról szemlélve a Gyermekek utáni adókedvezmény. Amennyiben elfogadjuk, hogy csak akkor van nyugdíj, ha van gyerek, akkor a járulékfizetés nem lehet az egyedüli jogosultsági tényező. A gyermek léte vagy nem léte a rendszer szempontjából pénzben mérhető érték. A nevelési költségeket és a potenciális jövőbeli munkaerő értékét valamilyen módon honorálni kell. A kedvezménynél nem szabad nominális felső korlátot szabni és nem lehet a csonka családokat jobban támogatni, mint a teljeseket, mert a cél, hogy a gyerekek teljes családban nőjenek fel és hogy ott legyen a legtöbb gyerek, ahol a szülők a gyermek érdekének legmegfelelőbb körülményeket képesek biztosítani. Ezt diktálja a születő gyermekekkel szembeni felelősség, mert ma a gyermekszegénység legbiztosabb két kritériuma a 3 vagy több gyermek és a csonka család. Ez azért van, mert háromnál több gyermek statisztikailag érzékelhetőn csak a legszegényebb családokban van. Ezzel a rendszerrel, a kutatások szerint is csak a szegénységet termeljük újra és nem segítünk senkinek.
  • A családi pótlék rossz megoldás, mert a mai rendszerben a felelősebben gondolkodó középosztálybeli családoknál a gyermek gazdasági katasztrófa lenne, pedig őket kéne rávennünk a magasabb gyerekszámra. A jelenlegi rendszer, csak a halmozottan hátrányos helyzetűeket ösztönzi magasabb gyermekszámra, mert náluk a gyerek még ilyen körülmények között is gazdaságilag pozitív szaldójú. Ezért öngyilkos stratégia gyermekkérdésben a rászorultsági elv érvényesítése. Egy középosztálybeli családnál a gyermek születése az első 3 évben, az egyfőre jutó bevételeket, akár felezheti is, míg a legszegényebbeknél akár növelheti. Ma a középosztálytól azt várjuk el, hozzon hatalmas anyagi áldozatot a közösségért, sodorja veszélybe jövőbeli családja anyagi helyzetét, kockáztassa a lecsúszást, míg a legszegényebbeket jutalmazzuk a gyermekekért. (ez a jelenség, az, amit Gyenei Márta a stratégiai gyereknek nevez: http://www.demografia.hu/Demografia/2004_3-4/Kemeny%20Istvan_kozl.pdf 10. oldal, a tanulmány a Népszabadságban is megjelent, de nem érhető el online)
  • A lakhatás kérdése. A magyar családokmielőtt gyermeket vállalnak, szeretnék biztosítva látni lakhatásukat. Nálunk ez saját tulajdonú lakást jelent. Bérelt lakásba a családoknak csak nagyon kis része vállal gyermeket. Ez érthető is, mivel a magyar bérlők meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben vannak. A legtöbb ingatlant feketén adják ki, a bérbeadó kényére-kedvére emelheti a lakbért és bármikor felmondhatja a szerződést. A fiatal párok vállalnának bérleményben is gyermeket, ha biztosítva látnák, hosszú távra lakhatásukat. Ezért a bérlők jogait törvényben kéne védeni. Szabályozni a folyamatos bentlakókkal szemben érvényesíthető áremeléseket és a felmondás feltételeit nagyon meg kell szigorítani. Ez sok országban, ahol bérelt ingatlanra alapul a társadalom erősen szabályozott terület, mert csak így teremhető meg az élet kiszámíthatósága, a társadalom alapjainak stabilitása.
  • A gyermektelen nők ellentmondásos szerepe. Van még egy súlyos etikai kérdés a gyermekszámmal kapcsolatban. Ez pedig, hogy a nők kevesebb ideig fizetnek járulékot, de tovább veszik igénybe. A társadalom történelmi távlatokban ezt elfogadja, mivel a nők hozzák világra a jövő generációit, és mint anyák, ez a kivételezettség megilleti őket. Azonban, ha nem szülnek gyereket, vagy keveset szülnek, ez a kivételezettség egy idő után igazságtalanná válik. Ez fajsúlyos kérdés, mert a Ratkó unokák 40%-a még nem szült, pedig ők már 34-35 évesek.
A világ sok országában nincs nyugdíjrendszer, ezek közül sokakat a jövő nagyhatalmainak tekintünk. Ezek, a főleg ázsiai országok, hatékonyabban működnek és versenyképesebb népességgel rendelkeznek, mint mi. Könnyen kialakulhat olyan helyezet, hogy a versenyben alulmaradunk és a jelen jóléti rendszerünk fenntarthatatlanná válik. Ennek vannak már jelei. Nyugdíj nem volt mindig és nagy valószínűséggel nem is lesz mindig, habár a ma emberének ez elképzelhetetlennek tűnik. A nyugdíjrendszer hiánya pozitív következményekkel is jár. Erősödik a család, a családi szolidaritás lép a közösségi helyére, az állami elvonási szintek erősen csökkennek, mert nem kell járulékot szedni, a lakosság sokkal idősebb koráig dolgozik, a foglalkoztatottság magasabb elméleti szintekre emelhető. Az életünkért érzett egyéni felelősség rendkívül fontossá válik.
Magyarország még nincs olyan helyzetben, hogy erre kelljen számítani, de a következő 30 év sok újdonságot hozhat. A jelenlegi rendszer nem tartható fenn 25 évnél tovább, de már addig is válság válságot követ majd, hiszen mindig csak addig megyünk el, amíg nagyon szükséges. Halogatjuk tovább a gondokat. Ez a kérdés nem a politikusok dolga, mert a nyugdíjasoknak kéne megérteniük, hogy nem arra kell szavazni, aki azt ígéri minden marad a régiben, hanem arra, aki azt mondja ez nem mehet így tovább. Az utóbbi nézi az ő érdekeiket, az első csak a saját hatalmára gondol.
 

Rasszista vagyok? A cigánykérdésről tabuk nélkül, félelmekkel (Teljesverzió)

admin 46 hozzászólás
A cigánykérdésről, általában csak szélsőséges vagy a kérdés bármilyen gyakorlatias megközelítésében is a rasszizmust sejtő, jogvédő vélemény hallatszik. Miközben Magyarország számára a cigánykérdés az egyik legnagyobb gazdasági és társadalmi kihívás, amely akár polgárháborúhoz vezethet, de ez a legnagyobb lehetőség is, mert ha sikerül integrálni a cigányságot, olyan új erőforrások jelennének meg a társadalomban, amelyek biztos sikert garantálnának a 21. században. Ehhez új érzelmi, politikai és szakmai megközelítés kell, mert az eddigiek csődöt mondtak. Ez az írás ezt az új megközelítést támogatja, olyan érvekkel, amelyek máshol nem minősülnek rasszizmusnak.
Első lépésként tabuk, rasszizmus és jogvédő romantika nélkül kell szólni, a gondot definiálni: azzal nem lehet megküzdeni, amit nem ismerünk. A megbízható adatok nélkül nem könnyű, ma inkább hitekre és hiedelmekre alapozzunk, mint statisztikára. Sajnos a döntéshozók és az értelmiség, akik képesek lennének valamit tenni, rettegnek a rasszista vádtól, amit könnyen osztanak. Ezzel párhuzamosan az interneten terjed a durva rasszizmus.
Először is le kell szögeznünk, nem lehet a gondok idáig fajulásáért csak az egyik oldalt vádolni. Itt a cigányságnak és a többségnek is megvan a felelőssége és a feladata. A politika és a közbeszédet meghatározó szakértők félnek kimondani, a cigányságnak is van mit tennie, mert ez messzire vezetne. Ezzel szemben vannak, akik csak a cigányságot okolják mindenért, ami tarthatatlan. Egy biztos, nem oldunk meg problémákat egyoldalú megközelítéssel. Gyakran elhangzik például: a magyar középosztály nem érti meg, integráció nélkül nincs jövő, de arról nem beszélnek, a cigányság vajon akar-e integrálódni, megértette-e az integráció jelentőségét?
A politikai korrektség zavarai
A túl sok tabu egyik legfőbb oka a pc (politikailag korrekt) félreértelmezése. Bolgár György egy cikkében Amerikát hozza példának, ahol a pc-t komolyan veszik, ahol nem lehetne négerbűnözésről beszélni. Igaza van, de Amerika veszélyes példa. Az ugyanis a problémákkal való őszinte szembenézés hazája is. Nem lehet sértőn beszélni a színes bőrűekről, de nyugodtan le lehet írni: 2007 júniusában 100 ezer afro-amerikai férfiből 4618 börtönben ült. Hispán férfiak esetében ez a szám 1747, fehéreknél 773. Vagy máshol: Új-Mexikó államban a 20 és 35 év közötti fekete férfiak 30%-a folyamatosan börtönben van. (Az amerikai Népszámlálási Iroda még nem eléggé PC, továbbra is a „fekete” terminust használja az afroamerikai vagy afrikai-amerikai helyett.) Nálunk egyszer hangzottak el számok, és az ilyen reakciókat váltott ki. „Nem mást állított, mint hogy életük a születés pillanatában meghatározott, vagyis a lopás- és rablásvágy vérükből és/vagy a kultúrájukból fakad.” (Munk Veronika, Index) Sajnos az ilyen típusú reakciók nagyon kifizetődőek a magyar sajtóban. Aki ilyeneket ír, az komoly karrierre számíthat.
Nem a tényektől kell félni, az ellenség a tények rasszista értelmezése. Felmerül az is, aki fél a számoktól, azt gondolja, a cigányság több bűnt követ el, mint amennyit az emberek nekik tulajdonítanak. Persze nincsenek adatokkal. A becslések is egy szakmai prekoncepció mentén készülnek. A példaértékű Amerikában a statisztika mindent tud a feketékről. Iskolai eredményeiket, munkahelyi előrejutásukat, szakmai megoszlásukat, bűnelkövetéseiket. Az adatok sokszor nem örömtelik, de tudják, jobb ismerni a valóságot, mint az emberekre bízni, hogy megalkossák azt saját hiedelemviláguk szerint. Az adatvédelmi okokra hivatkozó statisztikanélküliség nemcsak sérti a cigányság érdekeit, hanem veszélyes a társadalom egészére is, mert össztársadalmi problémaként tüntethet fel olyan gondokat, amelyek valójában a cigányság problémái. A Rasszizmus és az Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) is támogatta az etnikai alapú adatgyűjtést legutóbbi magyarországi jelentésében.
Ma rasszistának, szociálisan érzéketlennek nevezik, aki azt mondja munkaképes ember ne kapjon segélyt, vagy hogy külön osztályban jobb eredményt érnének el a cigányok. Ezek azonban csupán másféle szakmai, politikai megközelítések. Amerikában a szegregáció tilos, de olyan adatokat közölni, amelyek szerint a feketék előmenetele nem rosszabb tiszta fekete osztályokban, nyugodtan lehet. Nálunk az integráció hátrányait nem lehet kutatni, pedig ilyenek is vannak. Az integrált oktatás csak eszköz, a cigányság felemelkedése a cél, nem érdemes módszertani és ideológia tabuk közé zárni magunkat.
A rasszistázás negatív hatásai és az „acting white”
A többségi társadalom rasszistázása, kirekesztőnek bélyegzése nehezen megváltoztatható folyamatokat indított el, amelyek nehezítik a cigányság integrálódását
A cigányságot egyre erőteljesebben elkülöníti a többségtől, ha van a rasszista többség, aki a cigányság ellen tesz, akkor ebbe nem lehet integrálódni. Így a cigányság erősödő csoportidentitása, a többséggel szembeni ellenségképből fakad, vagyis cigány egyenlő nem magyar.. Ez az amerikai feketék integrálódásának is akadálya. Az úgynevezett „acting white” jelenség, „fehérként viselkedni”. E szerint a feketék a tanulást, a karrierépítést a többség jellemzőjének tartják és a kisebbség „fehérként viselkedő” tagja kirekesztésre számíthat saját csoportjában. Obama elnök éppen ezt nevezte a feketék előrejutásának egyik legnagyobb akadályának 2004-es híres beszédében.
A rasszistázás passzivitásra ösztönözi cigányságot, mivel a többség nem engedi kitörni őket, az egyéni erőfeszítéseik hiánya nem számít. Ebből egyenesen következik, bármilyen nem megfelelőnek ítélt cselekedetet – rendőri intézkedést, egy szerintük későn érkező mentőt – rasszizmusként értelmeznek. Sérelmek azonban mindannyiunkat érnek, ezeket különbözőképpen dolgozzuk fel. Amennyiben a cigányság számára egyetlen feldolgozásként a többségre való felelősség áthárítás létezik, akkor teljesen fejlődésképtelenné válik, mert saját felelősségével nem néz szembe.
Az, hogy a cigányság sérelmei rendszeresen a médiába kerülnek, előnytelen számukra, mert így folyton konfliktus helyzetben látjuk őket, pedig ilyen esetekben a törvény tiltja az etnikum megjelenítését. Megrugdosnak egy mentőt, fenyegetnek egy orvost, megvernek egy tanárt, ez régebben egy hír volt, amiért az átlagember nem okolhatta a cigányokat, mert nem jelent meg az etnikum a hírben. Ma igen és senki nem fog önbíráskodási ügyben felszínes információk alapján orvossal, tanárral szemben a cigányságnak igazat adni
Sajnos az utóbbi időben történt, cigányokkal szembeni gyilkosságok kezelésében, az, hogy ezeket bizonyítékok nélkül rasszista bűncselekményeknek állítják be negatív hatású. Fokozza az ilyen bűncselekmények kialakulásának veszélyét, bátorítja az ilyenre hajlamos rasszistákat, akik eddig nem mertek volna ilyet tenni, bátorítja azokat, akik személyes okokból szeretnének végezni valakivel, mert ez eltereli róluk a gyanút, és legfőképpen egyre erőteljesebb indulatokat kelt a cigányságban, talán oktalanul.
Természetesen nem akarom azt mondani, hogy nálunk nem létezik rasszizmus. A teljesen bigott rasszisták aránya tíz-tizenöt százalék, az agresszíveké ezen belül négy körüli. A statisztikai rasszisták aránya azonban a maradék népesség nyolcvan százaléka. Ezt a kifejezést azokra használják, akik a cigányság statisztikailag igazolt munkanélküliségét, képzetlenségét, vagy negatív tapasztalataikat általánosítják és racionális okokból kerülik a cigányokat, utasítják el szomszédságukat, vagy álláskérelmüket. Egyenlőségjelet tesznek a segélyezettek és a cigányság közé, ahogy például Kállai Ernő kisebbségi ombudsman is. Az ilyen rasszisták, azonban nem gondolják, hogy nincsenek rendes cigányok, a bigottakkal ellentétben, csak nem tartják érdemesnek egyesével megvizsgálni őket. A két tábor közötti különbségek erőteljesen megmutatkoznak a cigányságkérdés megoldásaiban. Az agresszívek akár a gettóba zárást is elfogadnák, a statisztikaiak oktatással és munkával oldanák meg a helyzetet. (adatok a Kód http://kod.hu/pub_008.html) A statisztikai rasszizmus legnagyobb károkat a munkaerő-piaci diszkrimináció és iskolai szegregáció terén okozza. Ők azonban könnyen befolyásolhatók lennének jó hírekkel, mivel tapasztalatok és a fejükben létező virtuális statisztika alapján ítélnek.
A sikerek történeteknek komoly gátat szab, hogy a felsőoktatásban tanuló cigányok aránya fél százalék alatti. Ahogy egy statisztikai rasszista blogger írta: „szeretném megvédeni a cigányságot! szeretném, de nem tudom, nem adnak rá okot! szeretnék hallani dolgos, gyerekeit példásan nevelő cigányokról! szeretnék, de nem hallok ilyenekről”
Nélkülük nem megy
Ki kell mondani a legfontosabbat: a cigányság nélkül nem megy! Hozhat a többségi társadalom áldozatot, lehet toleráns, lehet könyv, étkezés, ha nem mennek iskolába, nem írják meg a leckét, nem szereznek szakmát, akkor hiába.
A harcot élete jobbra fordulásáért minden egyes cigánynak kell megvívnia. Van egyéni felelősség saját sorsunkért, ha a körülmények meg is nehezítik a kitörést. A szülő felelőssége nagyobb gyermeke jövőjéért, mint a közösség többi tagjáé, ez nem helyettesíthető állami gondoskodással. A szülőket persze lehetne nevelni, erre vannak is nemzetközi példák, de ehhez is kell egyéni erőfeszítés.
Nem menthetünk fel senkit tetteinek következményei alól, a körülményekre hivatkozva, mert ezzel a szabad akaratot kérdőjelezzük meg. Így értelmét veszti a jogrend, az igazságszolgáltatás, többé egyetlen gyilkos, korrupt politikus, adócsaló sem ítélhető el, mert bizonyíthatja, ő a körülmények áldozata.
Egy 1994-ben indult nagyszabású kísérlet (Moving To Opportunity Research) bizonyította, (Pl. kriminológiai vetületekről: Kling, Ludwig and Katz, 2005, Ludwig and Kling, 2005 -Quarterly Journal of Economics, rengeteg anyag itt: http://www.nber.org/~kling/mto/ , hogy a körülmények nem határozzák meg sorsunkat. Fekete családoknak magas pénzbeli támogatást adtak, hogy gazdag környékekre költözzenek a gettóból. A későbbi elemzések kimutatták, hogy a gyermekek és szülők egészségügyi és lelki állapota hozzáidomult a jobb környék átlagához, de az iskolai előmenetelük és bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyakorisága vagy a szülők foglalkoztatottsága, nem sokat változott. A körülmények tehát nem mindenhatóak, a bűn nem fertőző, a rossz környéken nem lesz mindenkiből automatikusan bűnöző, a szülői és egyéni erőfeszítések fontosak, de a társadalmi előítéletek lebontására nagy hangsúlyt kell helyezni, mert ezek fontos gátjai a változásnak.
Nincs eleve elrendeltség, a körülmények mindenhatóságában hinni olyan, mint a genetikai meghatározottságban, mert nem tudjuk szabályozni, ki hova születik, azonos körülmények soha nem lesznek. Van kiút, a legrosszabb iskolából és családból is kikerülhetnek a legsikeresebb emberek, erre a világban sok a példa, nehezebb nekik, ezért kell megadni minden támogatást, mert a társadalomnak szüksége van az ő képességeikre is.
Minden tettünknek azt kéne szolgálnia, hogy ugyanolyan életet tudjon élni bármely cigány család, mint bármely nem cigány, legyen esély, út felfelé, ez a cigányság érdeke is. A többség is felelős, de a cigányságnak is lépnie kell egy nagyot, mert nélkülük nem megy!
A kosz mint érték
Az ember legalapvetőbb ösztöne a túlélésről, az alkalmazkodásról szól. Ez nem hal ki, csak ma nehezebb tetten érni. Biztosan van magyarázat arra, miért választja a cigányság többsége életformaszerűen a képzetlenséget, a segélyből élést. Miért nem tud kitörni. Azonkívül persze, hogy a többség rasszista, és ők öngondoskodásra képtelenek.
A túl bőkezű szociális rendszer lustító hatását sokan felismerték. Svédországban is. A svéd szociális rendszer egyik megalkotója, Assar Lindbeck ma úgy gondolja, a modell fenntarthatatlan társadalmi viszonyokat eredményez. „Az emberek magatartása is megváltozott, s kezdték lenyúlni a társadalmi juttatásokat, például beteget jelentettek, mert a táppénzből is megéltek, vagy rokkantsági nyugdíjat igényeltek, mert így is csaknem annyi pénzt kaptak, mintha dolgoztak volna. Még Svédországban is, amely az egyik legegészségesebb népességű ország a világon, az átlagos betegállomány hossza akár huszonöt nap is lehet, míg Japánban csupán három.” – magyarázza, miért fordult az általa kitalált rendszer ellen.
Az a rendszer nem jó, amelyben egy életen át teljesítmény nélkül lehet élni. A továbblépést kell jutalmazni, fenn kell tartani a fenyegetést, hogy eljön a pont, amikor teljesítmény nélkül a tönk szélére kerülünk.
Persze már ma is milliók élnek szegénységben, de a tényszerűség kedvéért meg kell jegyeznem: a szegénység az EU-ban nem éhezést jelent, hanem, hogy a család nehezebben fér hozzá az oktatáshoz, számítógéphez, nyaraláshoz, jó lakáshoz vagy jó élelmiszerhez. Az EU-szabvány szerint szegény az, aki a leggyakoribb havi jövedelem 60 százalékánál kevesebből él. A kutatások szerint a cigányság közel száz százaléka rendelkezik műholdas tv-vel és dvd lejátszóval, 50 %-uk mobiltelefonnal, azok közül is kimutatottan a drágábbakkal. Ez nem az UNESCO definíciójának megfelelő napi egy dolláros szint.
Tavaly Varró Szilvia ítélte rasszistának http://nol.hu/lap/lap-20081129-20081129-21 az Út a munkához javaslat módosító indítványait, melyek szerint ne kapjon szociális segélyt, aki nem tartja be „a társadalmi együttélés szabályait”, és „életvitele alapján” nem felel meg „a közösségi elvárásoknak”. Feketén dolgozik segély mellett, nem tartja tisztán a portáját. A szerző a látszólagos jogvédők válaszával reagál. „Mely közösség elvárásainak kell megfelelni? Mi van, ha valaki a helyi cigányságot érzi saját közösségének, és azon normáknak felel meg?”
Jó kérdés, de meg kéne mondani, mi a cigányság normája?
Varró szerint a cigányság identitásának része a munkanélküliség, az iskolázatlanság, a fekete munka, esetleg a kosz? Ezért nem lehet ezeket szankcionálni? Van olyan, aki szerint azzal sértjük meg identitásukat, ha tisztaságot és erősebb munkamorált követelünk tőlük? Ha vannak, azok rasszisták, járjanak bármilyen köntösben. Jó lenne tudni, milyen értékeket kell védenünk, egy biztos, ez nem a kosz, a munkanélküliség és a megélhetési bűnözés.
Mindenki öngondoskodó
Természetesen a cigányság hagyományainál fogva más, mint a többségi társadalom, nem rosszabb vagy jobb, más. Ez a másság a munkamorálban is tetten érhető, ahogy a német protestáns munkamorál különbözik a katolikus magyartól, úgy a valaha vándorló cigányság munkához való viszonya is más. A mai világban nehezen találnak megfelelő munkát, de ez nem ok a tétlenségre és tanulatlanságra.
A szociális rendszer nem azért van, hogy helyettesítse a munkát. Nem választást kínál a munka és segély között, a valóban rászorulók megsegítését szolgálná. Gyakran hallani a médiában, mikor egy munkanélküli (nem csak cigány) azt mondja „ennyiért nem éri meg dolgozni”. Nem értem a szakembereket miért nem tiltakoznak, ez nem más, mint a tankönyvekben leírt önkéntes munkanélküliség definíciója: adott reálbér szint és munkapiaci feltételek között nem kíván munkát vállalni.
Olyan viszonyok nem lehetnek, amelyben „nem éri meg”, mert akkor a rendszer rossz. Az a huszonéves, aki nem tanult, ezért nem tud elhelyezkedni, nem rászoruló. Tanuljon és helyezkedjen el. Az adózók fizetik az ingyenes iskolarendszert, ezt ma tömegek arra használják, hogy potenciális munkanélkülit képezzenek magukból. A tankönyvek az ilyen típusú önkéntes munkanélküliség csökkentésére a szociális ellátási szint csökkentését javasolják, mert így a reálbér versenyképesebb lesz a segéllyel szemben. Mindennek ellenére azt kell mondanom, a cigányság racionális döntést hoz, amikor a mai rendszerben, az ő hagyományaival nagy számban a segélyből élést választja öngondoskodási formájának, amikor úgy dönt „nem éri meg”.
Mert bármit is állítsanak a szakértők, mindenki öngondoskodó. A Ferge Zsuzsa többször hangsúlyozta, öngondoskodás révén a szegénység nem képes változtatni helyzetén, mert ebben az értelemben öngondoskodásra képtelen. Lenkovics Barnabás, alkotmánybíró és Kerékgyártó T. István is hasonlóan nyilatkozott. Ez a nézet, amely szerint a társadalom öngondoskodásra képesekből és arra képtelenekből áll, alapvetően téves és a változtatásoknak gátja. Ugyanis, ha vannak öngondoskodásra képtelenek, nem lehet módosítani a támogatási rendszeren, mert szociális tragédia áll elő, tüntetésekkel, éhséglázadásokkal. (Meg kell jegyeznem, a tüntetés és az éhséglázadás is az öngondoskodás egyik formája.) Valójában a magatehetetlenek kivételével mindenki öngondoskodó. Kialakult az öngondoskodásnak a történelemben eddig ismeretlen formája, a szociális ellátórendszer segítségével történő megélhetés. Öngondoskodásra az képtelen, aki nem tudja a rendszert igénybe venni.
Ez szaktudást, rámenősséget, hosszú távú gondolkodást igénylő megélhetés. Egy mérnök sokféle tudással rendelkezhet, de általában fogalma sincs a leszázalékoltatásról, a segélyigénylésről, milyen esetben halmozottan hátrányos helyzetű valaki, minként lehet a legmagasabb támogatáshoz jutni. Öngondoskodásra képtelennek nevezhető, aki rámenősen próbál az önkormányzatnál több pénzt szerezni vagy kiegészítésként fát, fémet vagy terményt lop? Az úgynevezett megélhetési bűnözés nagy életösztönről és öngondoskodásról tesz bizonyságot. Sokan képtelenek lennének erre, és csak kevesen elég rámenősek a hivatalokkal való harchoz. Az öngondoskodásra képtelenek jól elvannak ezzel a szaktudással, és sajnos tovább is adják utódaiknak.
Másfajta szaktudásra tehát nincs is szükség. Sajnos hat éve nincsenek pontos lemorzsolódási adatok, de a kutatók szerint rendkívüli mértékű a továbbtanuló cigányok között. Ennek oka a pedagógusok szerint a családi háttérben rejlik. A szülők, a nagyobb testvérek nem tartják fontosnak az iskolát, hiszen ők anélkül is boldogulnak, vagy éppen ellenkezőleg: szakmával sem tudnak elhelyezkedni. A gyereket korán bevonják a családi munkamegosztásba, ezért otthon szükség van rá. Kétségtelenül, a munkanélküliséghez elég a szociális ellátó rendszer ismerete. Sőt, szakmunkás-bizonyítvánnyal kevesebbet lehet „keresni”, mint 4 általánossal. Furcsán hangzik, de annak, aki „karrierjét” a szociális ellátó rendszerre építi, racionális döntés nem tanulni. Halmozottan hátrányos helyzetűnek csak az minősül, akinek szülei nem végeztek 8 általánosnál többet. Amennyiben egy szülő fiatalon olyan „felelőtlen”, hogy szakmát tanul, „tönkreteszi” gyermekei jövőjét, mert azok nem lesznek jogosultak ingyenes óvodai, iskolai étkeztetésre, tankönyvre stb.
Miért teremtettünk és tartunk fenn olyan rendszert, amiben racionálisabb döntés nem tanulni, mint tanulni? Ez az, ami igazán cigányellenes. A közösség felelőssége, hogy a cigányságnak olyan utat ajánljon, amelyben vannak külső kényszerek, hogy kitörjön helyzetéből, mert a jelenlegi rendszerben örökre a „kényelmes” nyomorba süllyed. A kényelmes nyomor erős kifejezésnek tűnhet, de kutatásokból kiderült, a munkanélküliek 20 százaléka elégedett a pozíciójával, 27 százaléka pedig úgy gondolja, egészen jó a helyzete, a dolgozók ennél elégedetlenebbek. Ez a jelenség, rávilágít az egész rászorultsági elv gyengéjére és társadalmi hátrányaira. Ezzel ugyanis a rászorultságot „jutalmazom”, vagyis azt mondom, élj szegényen, tanulatlanul, elváltan, járasd kisegítő iskolába a gyereked és „jutalmat” kapsz! A nem „rászorulóknak” pedig valami ilyesmit: dolgozz, járj iskolába, ne válj el, neveld gyerekedet relatív jólétben, fizesd számláidat és a közösség elveszi a pénzedet és a veled ellentétesen élőket „jutalmazza”.
Nem akarom azonban azt a benyomást kelteni, hogy a többségnek nincs komoly feladata. Kutatási eredmények szerint a munkaerőpiaci diszkrimináció negatívan befolyásolja a tanulási hajlandóságot. Ezért a magyar kormánynak mindent meg kell tenni ennek visszaszorítására. A cigányság alulképzettsége komoly határokat szab az erőfeszítéseknek. A meglévő adatok jelzik, a munkaképes cigányságnak csak kisebb része rendelkezik a mai munkaerőpiacon legalább a minimálbért megérő tudással. Ez a tudásalapú magyar társadalmi elképzelés egyik leggyengébb láncszeme. A cigányság tömeges elhelyezkedéshez vagy a minimálbért kellene leszállítani, vagy a képzettséget emelni, esetleg elavult, tudást nem igénylő iparágakat meghonosítani.
Kidobott pénz
Egy társadalom akkor sikeres, ha olyan viselkedésformákat jutalmaz, amelyek előremutatók. A munkába állást a munkanélküliség helyett, a felelős szülői magatartást a felelőtlen helyett.
Tudjuk, a nyolc általánossal sem rendelkezők közül mindössze 10%-nak van munkája, köztük a nők csupán 2%-ának. Sajnos ezzel párhuzamosan a csak 8 általánost végzettek aránya 20 százalék, közben szakmunkás-hiány van. A megoldás nyilvánvaló, a képzettség emelése. Ezzel szemben a 18 éves tankötelezettség ellenére is tömegek csak 8 általánost végeznek, de tudásszintjük még ennek sem felel meg. Ezek között meglehetősen nagy számban vannak cigányok.
Az állítják, a cigányság nem érzi jól magát az iskolarendszerben. A szakértők szerint speciális programok kellenek, mégsem tudnak igazi eredményt felmutatni ott sem, ahol a lehetőségek adottak, (például az Országos Oktatási Integrációs Hálózat bázisintézményeiben) mert a program önmagában nem elég, motiváció kell, amit a jelenlegi rendszer nem ad, mert a tanulatlanságot jutalmazza.
Úgy tűnik, a másik oldal még rosszabbul érzi magát az integrált osztályokban, sőt, az ambiciózus cigány diákok is menekülnek onnan. Ítéljük el azokat, akik gyermekeik jövője miatti aggodalmukban (alkotmányos jogként) másik iskolát választanak, többlet pénz és fáradtság árán? Tudják gyermekeiknek csak egy élete van, abban kell lehetőleg sikeresebbnek lenniük, mint szüleiknek, és ezért bármire hajlandók. Sokszor alaptalan a félelem, de mennyi az esély egy budai iskolában, hogy ellopják a gyerek telefonját, vagy a túlkoros osztálytársak terrorizálják? Elhanyagolható. Hány százalék esély van erre Sárkeresztúron? Mondjunk kis számot: 10 százalék. Szülőként akarom a 10 százalék esélyt vállalni a gyerekem terhére? Egyáltalán van-e jogom? Melyik szülő győzhető meg, hogy vegyen részt egy kétes kimenetelű kísérletben a saját gyermekével, azon kutatók kedvéért, akik abban hisznek, nem hátrányos gyermekének az ilyen iskola? Felelősségének tudatában lévő szülő nem igen tesz ilyet. Amikor az oktatáspolitikusok elítélik ezeket az embereket, ezt is vegyék számba.
Megdönthetetlen bizonyíték nincs az integrált oktatás sikeréről. Az empirikus adatok csak azokat nyugtatják meg, akik ebben hinni akarnak. Az integrált oktatás hátrányairól is vannak kutatási eredmények, de ilyeneket nálunk még csak megemlíteni sem lehet.
A sokat emlegetett Amerikában elég furcsán néznének arra az oktatáspolitikusra, aki valakinek azt ajánlaná, ne vigye át egy másik, fizetős vagy drágább iskolába a gyerekét, ha a szülő azt tartja jobbnak.
Varró Szilvia cikkében felteszi a kérdést: sajnáljuk a 60 milliárdot segélyekre? Válaszom: ha ezzel hozzájárulunk a cigányság örök nyomorához, akkor igen, ha ezt arra használjuk, hogy kitörjön, akkor keveslem. Persze a 60 milliárd, valójában 1000 milliárd, mert hozzá kell adni az igénybe vett szolgáltatásokat, egészségügy, nyugdíj, közszolgáltatások, a fölöslegesen elvégzett iskola költségei. Tegyük még hozzá a megélhetési bűnökkel okozott károkat és így tovább. A magyar társadalom sok gondját megoldaná a cigányság munkába állítása, erre semmilyen áldozat nem kevés, a jelenlegi rendszerben azonban még az oktatásra fordított összeg is kidobott pénz.
Igen, a magyar társadalom sajnálja ezt a pénz, mert a szolidaritáson alapuló rendszereket bárhol a világon csak úgy tudják elfogadni, ha egyfajta erkölcsi értékközösség van a csoportban, tehát tudhatja az azt finanszírozó, nem élnek vissza vele. Ilyen értékközösség Varró Szilvia szerint sincs nálunk. (Ma már a németek többsége sem támogatja a szociális piacgazdaságot, hasonló okokból.) Az egyetlen megoldás az ellenőrzés drasztikus fokozása, ez garantálja a többség számára azt, amit az értékközösség nem tud, de erre érthetetlen okból a kormányzat részéről nincs törekvés.
Törvény előtti egyenlőség – A betört ablak elv
„… a köztársaság önvédelme egyre kevésbé működik. … Ha olyan szabály rendezi az életviszonyokat, amely nem éri el célját, akkor le kell vonni a következtetéseket.” Fleck Zoltán
„törvénytisztelő állampolgárok, …nem bízhatnak abban, hogy a hatóságok megvédik őket …. (az) erőszakos fellépéstől.” Pethő Iván, Magyar Bálint
„Egy állam teljesítményét sok tényező alapján lehet mérni. Ezek közül az egyik az, hogy biztosítja-e a jog uralmát. A jog uralma azt jelenti, hogy az életviszonyokat világos, alkotmányos jogszabályok szabályozzák, amiknek pártatlan és hatékony végrehajtását az állam szervezetei garantálják. ….A közvéleményben, de talán még a jogalkotókban sem tudatosult, hogy a magyar igazságszolgáltatás működéséből gyakorlatilag sikerült száműzni a közérdek érvényesülését.” Hack Péter
Ezek az idézetek a Magyar Gárda kapcsán jelentek meg a sajtóban, de minden gárdatag egyetért velük, a rájuk vonatkozó rész nélkül, ahogy itt vannak. A vidéki emberek legnagyobb gondja éppen ez, megszűnt a jog uralma, nincsenek normális életviszonyok. Ez az éledező rasszizmus legfőbb hajtóereje, és egyben a cigányság örök nyomorának garanciája.
A bajok gyökere, hogy egyesek összekeverték a toleranciát, a szociális érzékenységet a büntetőtörvénykönyvvel. Elhitették a cigánysággal, joguk van kisebb bűncselekményekkel a megélhetésüket kiegészíteni. Ennek következtében a vidék, mint közösség szétzilálódott, és megszűnt társadalomként működni. Olyan viszonyok alakultak ki, amelyben senki, aki ezek kialakulásáért felelős, nem tudna élni.
Így fordulhat elő, hogy a TV-ben mutatnak egy embert motoros fűrésszel a kezében egy lovas kocsi előtt, aki arról panaszkodik, muszáj fát lopni, mert nincs pénz venni. Ez talán egy szociális munkás szívét meglágyítja, de a falubeliek azt mondják: nem kellett volna motoros fűrészt venni, annak az árából kitelik két télre a fa, a lovas kocsiból pedig egy életre.
Aki megengedő volt ebben a témában, az a cigányságnak olyan utat ajánlott, amely szétrombolta értékrendjüket, és amelyből nincs út felfelé.
A magyar lakosság nem képes elköltözéssel védekezni, mint más országokban. Nálunk szinte mindenki tulajdonosa és nem bérlője otthonának. Máshol nagyon gyorsan végbemegy az etnikai elkülönülés. Washingtonban például a feketék által lakott részekben 93% az arányuk. Thomas Schelling (Nobel díjas közgazdász) szellemesen a káosz elmélet matematikáján alapulóan bebizonyította, ehhez nem kell igazi előítélet, legminimálisabb diszpreferencia is nagy változást eredményez, és az elkülönülés végbemegy. (Ki kell emelni, a diszpreferencia kétirányú, és az elkülönülés is, ráadásul nem is feltétlenül etnikai alapú. Egy jómódú cigány sem akar egy szegény környéken élni.) Nálunk elmenekülni csak vagyonvesztés árán lehet, az állam nem véd meg, az önvédelem amerikai formái nem engedélyezettek.
Akik felelősek a helyezet ilyen alakulásáért, mégis a cigányságnak okozták a legnagyobb kárt. Így ugyanis a kitörés minden lehetőségét elvesztett gettóba zárták őket. A nem cigány lakosság lassan eltűnik ezekről a helyekről. Munkalehetőségek soha többé nem lesznek, a beruházók menekülnek, mint éppen most láthatjuk a sarkadi Tesco esetén.  Nem lesz orvos, tanár, sőt önkormányzat sem, ezt a folyamatot jól példázza Tiszabő. A cigányság ott marad az örökre leírt falvakban, amelynek némelyikében már ma is 1300 Ft az egy főre jutó éves adóbefizetés. Ezek a területek halálra vannak ítélve, nincs kiút, hacsak nem biztosítjuk újra a törvény uralmát.
Van még egy valóságos veszély. Mivel a cigány értelmiség gyenge, ezért az elit szerepét a bűncselekményekkel meggazdagodott cigányok vehetik át, ők szivároghatnak be a cigány szervezetek vezetőségébe, rátehetik a kezüket a cigányságnak szánt támogatásokra is.
Ezt igazolja a fémlopások sokkoló példája is, amelyben Magyarország igazi állatorvosi lovat hozott létre, igazolta a betört ablak elvet (Amerikában így is nevezik a zéró toleranciát). A félrenézés ezekben az ügyekben oda vezetett, hogy mára olyan maffia alakult ki, amely a hazai rendőrség szerint a kábítószer maffiához hasonló szervezettségű. Az okos bűnözők észrevették, az egyént nem büntetik ezekért. Így ha sok egyénnel lopatnak keveset, nem kockáztatnak. Sokan lettek ebből milliárdosok, miközben lent látszólag még mindig nincstelen emberek gyűjtik a drótot, a szociálisan érzékenyek pedig könnyeket morzsolnak el, amikor látják őket. Ezt eredményezte a politika, amely feltalálta a megélhetési bűnözést.
Végszó, hatalomra jut-e a szélsőség
Politikusi magasságokból a cigánykérdés egyszerűnek látszik: az emberekben van a hiba. Túl rasszisták, nem elég felvilágosultak, toleránsak, szolidárisak. Talán így van, de a nélkül, hogy egyetlen szélsőségest felmentenék, hozzá kell tennem, ezek az emberek eddig békében éltek. Nem alakítottak gárdát, nem masíroztak fel s alá. Valami megváltozott, az eddig lappangó, de még kontrollált előítéletek kicsaptak. Az a benyomásom, a politikusok azt gondolják, ez néhány szélsőséges lelki változásával indokolható. Meglehetősen történelmietlen és abszurd nézet.
A helyzet minden nap rosszabb lesz. A magyar baloldali értelmiség egyik hittétele, mely szerint „nálunk nem szavaznak a szélsőségekre”, nemsokára megdől. A cigánykérdés tömegek gondolkodásának középpontjába került, akik már nem fogadják el a korábbi megoldásokat, de még nem akarnak szélsőségesek lenni. Azonban új megoldásokat kell nekik ajánlani, mert a döntéshozók és az értelmiség részéről változást várnak. Amennyiben ezt nem kapják meg, a jelenlegi megoldások közül választanak. Pártot és „értelmiséget” keresnek elégedetlenségükhöz. Akkor már késő lesz megkérdezni magunktól, mit rontottunk el. Amikor az ember eltéved, érdemes visszatérni az út elejére és egy másikon elindulni. Az eddigi út egyenesen vezetett a szélsőségek megerősödéséhez és az erőszakhoz. Gyökeresen új útra van szükség. Közhelyeken túli megoldásokkal és az értelmiségnek – ha a cigányság felemelkedését szeretné látni – támogatnia kell a váltást. Ennek fontosabbnak kell lennie, mint a rasszisták elleni kiállás mindennapos imamalma. Hiába minden elhatárolódás, a bajban mindenkinek meglesz a történelmi felelőssége.