UpSideDown

Rasszista vagyok? (Rövidített verzió)

admin 2 hozzászólás

Az írás a tavalyi év folyamán készült, azóta aktualizálódott, de a rasszista vádtól való félelmek miatt nem akartam közölni. Az utóbbi időben azonban Sólyom László több pontban is hasonlóan nyilatkozott, ezért felbátorodtam.
A felszín alatt forrnak az indulatok, minden nappal közelebb jutunk a kitöréshez. Magyarország számára ma a cigánykérdés a legnagyobb társadalmi és gazdasági kihívás, amely akár polgárháborúhoz vezethet, de ez a legnagyobb lehetőség is, mert ha sikerülne integrálni a cigányságot, olyan új erőforrások jelennének meg a társadalomban, amelyek a 21. században biztos sikert garantálnának. A bajt tetézi, hogy többnyire csak szélsőséges vagy a kérdés bármilyen gyakorlatias megközelítésében a rasszizmust sejtő vélemények hallatszanak.
Hogy egyáltalán hozzákezdjünk az egészhez, le kell szögeznünk valamit. Nem lehet a gondok idáig fajulásáért csak az egyik oldalt vádolni. Gyakran elhangzik például, hogy integráció nélkül nincs jövő, de hogy a cigányság vajon akar-e integrálódni, az integráció jelentőségét megértette-e, arról nem beszélünk.
A túl sok tabu egyik legfőbb oka a politikai korrektség fogalmának félreértelmezése. Igaz, hogy Amerikában nem lehet sértőn beszélni a színesbőrűekről, viszont nyugodtan le lehet írni, hogy 2007 júniusában százezer afrikai-amerikai férfiból 4618 börtönben ült. Spanyol-amerikai származású („Hispanic”) férfiak esetében ez a szám 1747, fehéreknél 773. Vagy hogy Új-Mexikóban a húsz és harmincöt év közötti feketeférfiak harminc százaléka folyamatosan börtönben ül. (Az amerikai Népszámlálási Iroda még nem eléggé PC, továbbra is a „fekete” terminust használja az afroamerikai vagy afrikai-amerikai helyett.) Nálunk egyszer hangzottak el számok, és az ilyen reakciókat váltott ki: „Nem mást állított, mint hogy életük a születés pillanatában meghatározott, vagyis a lopás- és rablásvágy vérükből és/vagy a kultúrájukból fakad.” (Munk Veronika, Index)
Nem kell félni a tényektől, nem ők az ellenség, hanem a tények rasszista értelmezése. Bennem az is felmerül, hogy aki fél a számoktól, azt gondolja, hogy a cigányság igazából annál is több bűnt követ el, mint amennyit az emberek neki tulajdonítanak. Persze nem tudjuk, mert a becslések is prekoncepció mentén készülnek. A példaértékű Amerikában a statisztika mindent tud a feketékről. Iskolai eredményeiket, a munkahelyi előrejutásukat, a szakmai megoszlásukat, bűnelkövetéseiket. Az adatok sokszor nem örömtelik, de jobb ismerni a valóságot, mint az emberekre bízni, hogy saját hiedelemviláguk szerint megalkossák azt. Az adatvédelmi okokra hivatkozó statisztikanélküliség éppen a cigányság érdekeit sérti. A Rasszizmus és az Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) is támogatta az etnikai alapú adatgyűjtést – az emberi jogok tiszteletben tartása mellett – 2007-es magyarországi jelentésében.
Lehet rasszistának, szociálisan érzéketlennek nevezni, aki azt mondja, hogy egyetlen munkaképes ember se kapjon segélyt, vagy hogy külön osztályban jobb eredményt érnének el a cigányok, de nem érdemes. Ezek nem rasszista kijelentések, csupán másfajta szakmai-politikai megközelítések. Amerikában a szegregáció szigorúan tilos, de bárki érvelhet úgy, hogy a feketék előmenetele nem rosszabb tiszta fekete osztályokban, ez még nem szegregáció. Nálunk az ilyen kérdéseknek még a szakmai vitáját sem nézik jó szemmel.
A többségi társadalom lerasszistázása, kirekesztőnek bélyegzése olyan folyamatot indított el, amely a cigányság integrálását nehezíti. Mindenekelőtt egyre erőteljesebben elkülöníti a többségtől a cigányságot, hiszen ha van a rasszista többség, akkor ők úgysem tudnak kitörni, mert a gonosz többség nem engedi, egyéni erőfeszítéseik hiánya nem számít. Ebből egyenesen következik, hogy bármilyen nem megfelelőnek ítélt cselekedetet, rendőri intézkedést, egy ­– szerintük – későn érkező mentőt, rasszizmusként értelmeznek. Sérelmek azonban mind­annyiunkat érnek, ezeket különbözőképpen dolgozzuk fel. Amennyiben a cigányság számára egyetlen feldolgozásként a többség okolása létezik, akkor teljesen fejlődésképtelenné válik, mert saját felelősségével nem kell szembenéznie.
Természetesen nem akarom azt mondani, hogy nálunk nem létezik rasszizmus. A teljesen bigott rasszisták aránya tíz-tizenöt százalék, az agresszíveké ezen belül négy körüli. A statisztikai rasszisták aránya azonban a maradék népesség nyolcvan százaléka. Ezt a kifejezést azokra használják, akik a cigányság statisztikailag igazolt munkanélküliségét, képzetlenségét, vagy negatív tapasztalataikat általánosítják és racionális okokból kerülik a cigányokat, utasítják el szomszédságukat, vagy álláskérelmüket. Egyenlőségjelet tesznek a segélyezettek és a cigányság közé, ahogy például Kállai Ernő kisebbségi ombudsman is. Az ilyen rasszisták, azonban nem gondolják, hogy nincsenek rendes cigányok a bigottakkal ellentétben, csak nem tartják érdemesnek egyesével megvizsgálni őket. A két tábor közötti különbségek erőteljesen megmutatkoznak a cigányságkérdés rendezésének megoldásaiban. Az agresszívek akár a gettóba zárást is elfogadnák, a statisztikaiak oktatással és munkával oldanák meg a helyzetet. (adatok a Kód kft: http://kod.hu/pub_008.html) A statisztikai rasszizmus legnagyobb károkat a munkaerő-piaci diszkrimináció és iskolai szegregáció terén okozza. Ők azonban könnyen befolyásolhatók lennének jó hírekkel, mivel tapasztalatok és a fejükben létező virtuális statisztika alapján ítélnek.
A sikerek történeteknek komoly gátat szab, hogy a felsőoktatásban tanuló cigányok aránya fél százalék alatti. Ahogy egy statisztikai rasszista blogger írta: „szeretném megvédeni a cigányságot! szeretném, de nem tudom, nem adnak rá okot! szeretnék hallani dolgos, gyerekeit példásan nevelő cigányokról! szeretnék, de nem hallok ilyenekről
Hangsúlyosan ki kell végre mondani a legfontosabbat: a cigányság nélkül nem megy! Hozhat a többségi társadalom bármekkora áldozatot, lehet bármennyire toleráns, az ő erőfeszítésük nélkül nem lehet kitörni. Lehet ingyenes étkezés, ruha, bármi, ha nem mennek iskolába, otthon nem írják meg a leckét, ha nem szereznek szakmát, akkor hiába.
Nem menthetünk fel senkit tetteinek következményei alól, a körülmények kényszerére hivatkozva, mert ezzel a szabad akaratot kérdőjelezzük meg. Így értelmét veszti a jogrend, az igazságszolgáltatás, többé egyetlen gyilkos, korrupt politikus, adócsaló sem ítélhető el, mert bizonyíthatja, ő a körülmények áldozata.
Egy 1994-ben indult nagyszabású kísérlet (Moving To Opportunity Research) bizonyította, (Pl. kriminológiai vetületekről: Kling, Ludwig and Katz, 2005, Ludwig and Kling, 2005 -Quarterly Journal of Economics, rengeteg anyag itt: http://www.nber.org/~kling/mto/, hogy a körülmények nem határozzák meg sorsunkat. Fekete családoknak magas pénzbeli támogatást adtak, hogy gazdag környékekre költözzenek a gettóból. A későbbi elemzések kimutatták, hogy a gyermekek és szülők egészségügyi és lelki állapota hozzáidomult a jobb környék átlagához, de az iskolai előmenetelük és bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyakorisága vagy a szülők foglalkoztatottsága, nem sokat változott. A körülmények tehát nem mindenhatóak, a bűn nem fertőző, a rossz környéken nem lesz mindenkiből automatikusan bűnöző, a szülői és egyéni erőfeszítések fontosak, de a társadalmi előítéletek lebontására nagy hangsúlyt kell helyezni, mert ezek fontos gátjai a változásnak.
Nincs eleve elrendeltség, a körülmények mindenhatóságában hinni olyan, mint a genetikai meghatározottságban. Van kitörés, a világban sok példa mutatja, hogy a legsikeresebb emberek a legrosszabb iskolából és családból is kikerülhetnek. Igaz, nekik nehezebb, ezért kell megkapniuk minden támogatást, mert a társadalomnak az ő képességeikre is szüksége van.
Tavaly Varró Szilvia ítélte rasszistának  http://nol.hu/lap/lap-20081129-20081129-21 az Út a munkához javaslat módosító indítványait, melyek szerint ne kapjon szociális segélyt, aki nem tartja be „a társadalmi együttélés szabályait”, és „életvitele alapján” nem felel meg „a közösségi elvárásoknak”. Feketén dolgozik segély mellett, nem tartja tisztán a portáját. A szerző a látszólagos jogvédők válaszával reagál. „Mely közösség elvárásainak kell megfelelni? Mi van, ha valaki a helyi cigányságot érzi saját közösségének, és azon normáknak felel meg?”
Jó kérdés, de meg kéne mondani, hogy a cigányság normái voltaképp micsodák. Varró szerint talán része a cigányság identitásának a munkanélküliség, a szegénység, az iskolázatlanság, a fekete munka, esetleg a kosz? Ezért nem lehet ezeket szankcionálni? Azzal sértjük meg identitásukat, ha tisztaságot és erősebb munkamorált követelünk tőlük?
Természetesen a cigányság, hagyományainál fogva, más, mint a többségi társadalom, nem rosszabb vagy jobb, más. Ez a másság a munkamorálban is tetten érhető, ahogy a német protestáns munkamorál is különbözik a katolikus magyartól, úgy a valaha vándorló cigányság munkához való viszonya is más. Viszont a szociális rendszer nem azért van, hogy a munkát helyettesítse. Nem választást kínál a munka és segély között, hanem a valóban rászorulók megsegítését kéne szolgálnia. Az a huszonéves, aki azért nem tud elhelyezkedni, mert nem tanult, nem rászoruló. Tanuljon és helyezkedjen el, ez a társadalmi szerződés lényege. Az adózók fizetik az ingyenes iskolarendszert, ezt ma tömegek arra használják, hogy potenciális munkanélkülit képezzenek magukból. A mai rendszer az önkéntes munkanélküliséget támogatja. Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy a cigányság racionális döntést hoz – a mai rendszerben legalábbis –, amikor öngondoskodási formájának a segélyből élést választja.
Mert bármit is állítsanak a szakértők, mindenki öngondoskodó. A Ferge Zsuzsa többször hangsúlyozta, öngondoskodás révén a szegénység nem képes változtatni helyzetén, mert ebben az értelemben öngondoskodásra képtelen. Ez a nézet, amely szerint a társadalom öngondoskodásra képesekből és arra képtelenekből áll, alapvetően téves és a változtatásoknak gátja. Ugyanis, ha vannak öngondoskodásra képtelenek, nem lehet módosítani a támogatási rendszeren, mert szociális tragédia áll elő, tüntetésekkel, éhséglázadásokkal. Meg kell jegyeznem, a tüntetés és az éhséglázadás is az öngondoskodás egyik formája. Valójában a magatehetetlenek kivételével mindenki öngondoskodó. Kialakult például az öngondoskodásnak a történelemben eddig ismeretlen formája, a szociális ellátórendszer segítségével történő megélhetés. Öngondoskodásra az képtelen, aki nem tudja a rendszert igénybe venni; aki képes az öngondoskodásnak ezt a különleges módját választja.
Ez szaktudást, rámenősséget, hosszú távú gondolkodást igénylő megélhetés. Egy mérnök sok mindenben járatos lehet, de többnyire fogalma sincs a leszázalékoltatás rejtelmeiről, a segélyigénylés titkairól. Nem tudja, milyen esetben halmozottan hátrányos helyzetű valaki, hogyan lehet a legmagasabb támogatáshoz jutni. Öngondoskodásra képtelennek nevezhető, aki rámenősen próbál az önkormányzatnál több pénzt szerezni vagy kiegészítésként fát, fémet vagy terményt lop? Az úgynevezett megélhetési bűnözés nagy életösztönről és öngondoskodásról tesz bizonyságot. Sokan erre képtelenek lennének és csak kevesen elég rámenősek a hivatalokkal való harchoz. Az úgynevezett öngondoskodásra képtelenek jól elvannak ezzel a szaktudással és tovább is adják utódaiknak.
Sajnálatos módon hat éve nem rendelkezünk teljesen pontos lemorzsolódási adatokkal, de a kutatók szerint rendkívüli mértékű a továbbtanuló cigányok között a lemorzsolódás. Ennek oka a pedagógusok szerint a családi háttérben rejlik. A szülők, a nagyobb testvérek nem tartják fontosnak az iskolát, hiszen ők anélkül is boldogulnak, vagy éppen ellenkezőleg: szakmával sem tudnak elhelyezkedni. A gyereket korán bevonják a családi munkamegosztásba, ezért otthon nagyobb szükség van rá. Furcsán hangzik, de annak, aki karrierjét a szociális ellátó rendszerre építi, racionális döntés nem tanulni. Ha egy szülő fiatalon szakmát tanul, tönkreteszi gyermekei jövőjét, mert azok nem lesznek jogosultak ingyenes óvodai, iskolai étkeztetésre, tankönyvre stb. Miért teremtettünk és tartunk fenn egy olyan rendszert, amiben racionálisabb döntés nem tanulni, mint tanulni, kegyelemkenyéren élni, mint kenyeret sütni? Ez a helyzet igazán cigányellenes. A közösség felelőssége, hogy a cigányságnak olyan új utat ajánljon, amelyben vannak külső kényszerek, hogy kitörjön helyzetéből, mert a jelenlegi rendszerben örökre a kényelmes nyomorba süllyed. A kényelmes nyomor talán erős kifejezésnek tűnhet, de kutatásokból kiderült, a munkanélküliek húsz százaléka elégedett a pozíciójával, huszonhét százaléka pedig úgy gondolja, hogy egészen jó a helyzete, a dolgozók ennél elégedetlenebbek.
A túl bőkezű szociális rendszer ellustító hatását sokan felismerték. A svéd szociális rendszer egyik megalkotója, Assar Lindbeck ma úgy gondolja, a modell fenntarthatatlan társadalmi viszonyokat eredményez. „Az emberek magatartása is megváltozott, s kezdték lenyúlni a társadalmi juttatásokat, például beteget jelentettek, mert a táppénzből is megéltek, vagy rokkantsági nyugdíjat igényeltek, mert így is csaknem annyi pénzt kaptak, mintha dolgoztak volna. Még Svédországban is, amely az egyik legegészségesebb népességű ország a világon, az átlagos betegállomány hossza akár huszonöt nap is lehet, míg Japánban csupán három” – magyarázza egy interjúban, miért fordult az általa kitalált rendszer ellen.
Az állítják, a cigányság nem érzi jól magát az iskolarendszerben. A szakértők szerint speciális programok kellenek, mégsem tudnak igazi eredményt felmutatni ott sem, ahol a lehetőségek adottak, (például az Országos Oktatási Integrációs Hálózat bázisintézményeiben) mert a program önmagában nem elég, motiváció kell, amit a jelenlegi rendszer nem ad, hiszen, mint láthattuk, a tanulatlanságot jutalmazza.
Úgy tűnik, a másik oldal még rosszabbul érzi magát az integrált osztályokban, ahonnan az ambiciózus cigány diákok is menekülnek. Ítéljük el azokat, akik gyermekeik jövője miatti aggodalmukban másik iskolát választanak? Melyik szülő győzhető meg, hogy vegyen részt egy kétes kimenetelű kísérletben a saját gyermekével, azon kutatók kedvéért, akik abban hisznek, nem hátrányos gyermekének az ilyen iskola? Ilyen felelős szülő nincs. Amikor az oktatáspolitikusok elítélik ezeket az embereket, ezt is vegyék számba.
Varró Szilvia cikkében felteszi a kérdést: sajnáljuk a hatvanmilliárdot segélyekre? Válaszom, ha ezzel hozzájárulunk a cigányság örök nyomorához, akkor igen, ha viszont arra használjuk, hogy kitörjön, akkor keveslem. Persze a hatvanmilliárd valójában ezermilliárd, mert hozzá kell adni az igénybe vett szolgáltatásokat, egészségügy, nyugdíj, közszolgáltatások, a fölöslegesen elvégzett iskola költségei. A megélhetési bűnökkel okozott kárt és így tovább. A magyar társadalom sok gondját megoldaná a cigányság munkába állítása, erre semmilyen áldozat nem kevés, a jelenlegi rendszerben azonban, még az oktatásra fordított is kidobott pénz.
Igen, a magyar társadalom sajnálja ezt a pénz, mert a szolidaritáson alapuló rendszereket csakis egyfajta erkölcsi értékközösség alapján lehet elfogadni, vagyis akkor, ha az igénybevevők nem élnek vissza vele. Náluk ilyen értékközösség Varró Szilvia szerint sincs. Akkor pedig az ellenőrzés drasztikus fokozása az egyetlen megoldás, de erre a kormányzat valami érthetetlen okból nem törekszik.
 „… a köztársaság önvédelme egyre kevésbé működik. … Ha olyan szabály rendezi az életviszonyokat, amely nem éri el célját, akkor le kell vonni a következtetéseket” (Fleck Zoltán).
„…törvénytisztelő állampolgárok, …nem bízhatnak abban, hogy a hatóságok megvédik őket …. (az) erőszakos fellépésétől” (Pethő Iván, Magyar Bálint).
„Egy állam teljesítményét sok tényező alapján lehet mérni. Ezek közül az egyik az, hogy biztosítja-e a jog uralmát. A jog uralma azt jelenti, hogy az életviszonyokat világos, alkotmányos jogszabályok szabályozzák, amiknek pártatlan és hatékony végrehajtását az állam szervezetei garantálják. ….A közvéleményben, de talán még a jogalkotókban sem tudatosult, hogy a magyar igazságszolgáltatás működéséből gyakorlatilag sikerült száműzni a közérdek érvényesülését” (Hack Péter).
Vagyis megszűnt a jog uralma, nincsenek normális életviszonyok. Ez az éledező rasszizmus legfőbb hajtóereje és egyben a cigányság örök nyomorának garanciája.
A bajok gyökere, hogy egyesek összekeverték a toleranciát, a szociális érzékenységet a büntetőtörvénykönyvvel. Elhitették a cigánysággal, hogy joguk van a bevételüket kisebb bűncselekményekkel kiegészíteni. Ennek következtében a vidék, mint közösség szétzilálódott és megszűnt társadalomként működni. Olyan viszonyok alakultak ki, amelyekben senki, aki a kialakulásukért felelős, nem tudna élni.
Így fordulhat elő, hogy látunk a tévében egy embert, lovas kocsi előtt, kezében motoros fűrésszel, arról panaszkodva, hogy nincs pénz, ezért muszáj fát lopnia. Ez egy szociális munkás talán szívét meglágyítja, de a falubeliek azt mondják, nem kellett volna motoros fűrészt venni, annak az árából kitelik a fa két télre, a lovas kocsiéból pedig egy életre.
A nem cigány lakosság az ilyen vidékről lassan eltűnik. Munkalehetőségek nem lesznek többé, a beruházók menekülnek, mint éppen most láthatjuk a sarkadi Tesco vagy Tiszabő esetében. Nem lesz orvos, tanár, sőt önkormányzat sem. A cigányság ott marad az örökre leírt falvakban, amelynek némelyikében már ma is 1300 Ft az egy főre jutó éves adóbefizetés. Ezek a területek halálra vannak ítélve, nincs kiút, hacsak nem biztosítjuk újra a törvény uralmát.
Politikusi magasságokból a cigánykérdés egyszerűnek látszik: az emberekben van a hiba. Túl rasszisták, nem elég felvilágosultak, toleránsak, szolidárisak. Talán így van, de a nélkül, hogy egyetlen szélsőségest felmentenék, hozzá kell tennem, ezek az emberek eddig békében éltek. Nem alakítottak gárdát, nem masíroztak fel s alá. Valami megváltozott, az eddig lappangó, de még kontrollált előítéletek kicsaptak.
A helyzet minden nap rosszabb lesz. A magyar baloldali értelmiség egyik hittétele, mely szerint „nálunk nem szavaznak a szélsőségekre”, megdőlhet. A cigánykérdés tömegek gondolkodásának középpontjába került, akik már nem fogadják el a korábbi megoldásokat, de még nem akarnak szélsőségesek lenni. Azonban új megoldásokat kell nekik ajánlani, mert a döntéshozók és az értelmiség részéről változást várnak. Amennyiben ezt nem kapják meg, a jelenlegi megoldások közül választanak, pártot és „értelmiséget” keresnek elégedetlenségükhöz. Akkor már késő lesz megkérdezni magunktól, mit rontuttunk el. Amikor az ember eltéved, érdemes visszatérni az út elejére és egy másikon elindulni. Az eddigi út egyenesen vezetett a szélsőségek megerősödéséhez és az erőszakhoz. Gyökeresen új útra van szükség. Közhelyeken túli megoldásokkal és az értelmiségnek – ha a cigányság felemelkedését szeretné látni – támogatnia kell a váltást. Ennek fontosabbnak kell lennie, mint a rasszisták elleni kiállás mindennapos imamalma. Hiába minden elhatárolódás, a bajban mindenkinek meglesz a történelmi felelőssége.

Feketegazdaság visszaszorításának ésszerű módja – Adómarketing

admin 2 hozzászólás

A fekete gazdaság az utóbbi időben az egyes számú közellenség szerepét öltötte magára. Szinte mindenki a gazdaságfehérítésétől reméli a megoldást. Így van? Elbírna még a magyar gazdaság, akár a feketegazdaság 1000 milliárdnyi plusz terhet?
Nem hinném, a feketegazdaság mérete csökkenthető, de azt nem az igazságosság nevében végzett „hadműveletekkel”, a lakosság és vállalkozások bűnbakká tételével, hanem olyan változtatásokkal kell elérni, amelyek érdekelté teszik az adózókat tevékenységük legalizálására.
Nincs csodafegyver a fekete gazdaság ellen, az a legerkölcsösebb országokban is létezik. (Az USA-ban például egy egyszerű szabály változtatásával kiderült, 7 millió nem létező eltartott után vettek igénybe kedvezményt.) Csökkentésének módszerét jól kell megválasztani, mert könnyen a gazdasági teljesítmény rovására mehet. Ma nem látszik átgondolt stratégia. A fekete foglalkoztatás a fő ellenség, amivel egyet is értek, de ez azonnali költségemelkedést, így versenyképesség romlást, és csődöket hoz, mert itt az állam olyan pénzt akar elvenni a vállalkozásoktól, amely nincs náluk. A fekete foglalkoztatás csak a meg nem termelt pénz megtakarítását jelenti, a legalizálással járó plusz járulékok azonnali többletköltséget jelentenek, ami csökkenti a jövedelmezőséget. Ezen a helyzeten nem változtat 5 százaléknyi tb járulék csökkentés. Ennek ellenére ez a legfőbb probléma, mert a fekete munka, gyakran párosul, szociális és munkanélküli segély igénybevételével, ez dupla veszteség.
A másik fókusz a vagyonosok, vagyis a magyar tőke. Erre a tőkére szükségünk lenne, a válságban még inkább, mert csak ebből lesz munkahely. Itt is komolyak a veszélyek, több lehet a hátrány, mint az előny.
A fekete gazdaságból ott könnyű pénzt kivenni, ahol van. A cégekből feketén kivett vagy így befolyt jövedelmeket meg lehet adóztatni, mert ott nem virtuális pénzek forognak. Amennyiben az állam meg kapná a pénzek mosását végzők bevételét és a nem számlás tevékenységek be nem fizetett ÁFÁ-jának felét, nem lenne baj az államháztartásban.
Igazságosság versus hasznosság
A fekete gazdaság igazságtalan rendszer, nincs szándékomban felmenteni egyetlen esetét sem. Nem gondolom, hogy az államnak félrenézéssel a fekete gazdaságon keresztül kéne támogatni a vállalkozásokat. Vannak azonban részei, amelyek adott pillanatban rendelkeznek társadalmi hasznossággal. Ráadásul egyetlen rendszer sem reformálható meg totálisan, káoszból nem lehet eljutni a rendig egy lépésben. 17 éven keresztül jó volt nekünk így, nem voltak kényszerítő erkölcsi kötelezettségek, akkor igazságosságra hivatkozva, nem érdemes úgy változtatni, hogy abból kárunk származzon. Érdemes előbb a társadalmi hasznosság nélküli, magánérdekeket szolgáló rendszerek ellen fellépni és későbbre hagyni a többit.
Azonos területen működő nyugati és magyar cég közül a nyugati tőkével és hatékony eszközparkkal rendelkezik, a modern logisztikát és hatékonyabb menedzsmentet használ. A magyarnak tőkéje nincs, Európa egyik legtúladóztatottabb gazdaságában tevékenykedik, modern logisztikája nincs, a menedzsmentet csak tanulja. Milyen módon tud versenyképes árakat előállítani, és tőkét felhalmozni? Csak, ha a munkát terhelő költségeit csökkenti és kikerüli a nyereségét terhelő adókat. Fojtsuk meg a kiskapuk bezárásával, vagy előbb segítsünk neki, megállni a helyét? Mi hoz több hasznot a társadalomnak? Aki erre egyértelmű választ ad, erkölcsi alapon, az nincs tisztában a magyar helyzettel és bezárásra ítél 100 ezer vállalkozást, amely minimum 800 ezer embert foglalkoztat. A fekete és minimálbéres foglalkoztatás részben a szegény vállalkozások versenyképesség növelése. (Nem a minimálbére ügyvédekről beszélek) Az adók és járulékok túl magasak, a szereplők önkényesen csökkentik.. A feltörekvő országok törvényszerűen erőteljes fekete gazdasággal rendelkeznek, a vállalkozó szellemű emberek gyorsan, sok pénzt akarnak. Ez akkor vezet szerencsétlen következményekhez, ha maffiaszerű képződmények jönnek létre, ami nálunk nem következett be. Ezért ha a tőkefelhalmozás megtörténik, és az adószint lejjebb megy, akkor a fekete gazdaság is csökken, magas ellenőrzési szint mellett.
Az igazságosságról még csak annyit, mit érezzenek a vállalkozások, ha velük szemben zéró toleranciát akarnak bevezetni, miközben tudjuk, hogy a politikát átszövő korrupciós eseteket a szőnyeg alá söprik.
Eredeti tőkefelhalmozás
Az adórendszerünk nem számol azzal, hogy a feltörekvő gazdaságokban a tőkefelhalmozást is segíteni kéne. A magyar vállalkozások legnagyobb gyengéje tőkehiányuk. A tőkefelhalmozás egyetlen útja a fekete gazdaságon át vezet. Jelenleg kb. 10-12 százalékon lehet pénzt kivenni illegálisan egy vállalkozásból, minden legális mód ennek többszöröse, az EVA kivételével. A vállalkozók, általában kockázattűrőbbek, mint mások. Van olyan, akinek otthonán jelzálog van és kudarc esetén elveszíthet mindent, de nem vállal be még egy kis kockázatot és 40 százalék helyett 10-en veszi ki pénzét? Aki nem ilyen, általában nem megy vállalkozónak.
A globalizáció csak akkor válik igazi előnnyé Magyarország számára, ha megtörténik a nemzeti tőkefelhalmozás, a szabályok ezt kell segítsék.
Adómarketing
A magyar bürokrácia valamifajta műmorális-diktátumszerű megközelítéssel viszonyul az adóalanyok felé. E szerint minden adóalany legfőbb célja, csalni, mindenkit meg kéne büntetni, de vannak, akik megússzák. Legfőbb feladatuknak a szabályok betartatását és a büntetést tekintik. Az ilyen felfogásban az adóalany szinte ellenség.
A hatóság jobban tenné, ha marketing szemléletet követne. Az adók és járulékok is egy sajátos piacon tevékenykednek. A vevők az adóalanyok, a termék a járulékok és adók, a versenytárs pedig a fekete gazdaság és a többi állam.
Így, ha büntetéssel, bezárással csökkentem az alanyok számát, csökken a piacom is. Hasonló sorsa jutok, ha a rossz szabályok, a magas elvonás külföldre vagy a fekete gazdaságba üldözi az adózót. Az adóhatóság és a vállalkozások érdeke közös. Keressen minél többet az alany, legyen minél több piaci szereplő, válasszák minél többen országunkat adózásra.
A gazdasági életben a vevő (adózó) szent és sérthetetlen, itt ellenség. A pragmatikus marketing szemléletben a hatóság főcélja nem az adócsalás lefülelése, hanem annak a szabályok alakításával való megelőzése, úgy, hogy a vállalkozó még életben maradjon, de ne érje meg neki csalni. Tudni kell, a mai magyar erkölcsi állapot mellett, szinte mindenki megteszi, azt, ami elég nagy nyereséget eredményez a rizikóhoz mérten. A kormányzat jól teszi, ha növeli a rizikót (ellenőrzések), de ha ezzel párhuzamosan nőnek az adók, akkor egy magasabb rizikó/magasabb nyereség helyzetet teremtett, nem ösztönözi az alanyokat a becsületességre. A megfélemlítés nem elegendő, mert nem tönkretenni, hanem adóztatni akarunk. Az emberek nem vállalnak be bármekkora kockázatot, mert céljuk nem a csalás, hanem a jövedelemszerzés. Van egyfajta „nyugodt álom költség”, amelyet hajlandók „többletként” megfizetni a csalással szemben, erre kell építeni.
Van még egy eleme a szemléletváltásnak, ezt nevezhetjük az „adófajták hozam számításának”. Nehéz elképzelni, hogy az adóknál nem számítják ki, mennyi lesz egy-egy adófajta nyeresége, hozama. Csak a bevételt számolják, a beszedés költségeit nem. Nem tudják megéri-e beszedni. (Arra valószínűleg nem is gondolnak, hogy a vállalkozásoknak a plusz adminisztráció milyen költséggel jár.) A veszteséges adókról csak legendák vannak. Egy biztos, négy adó hozza a bevétel 90 százalékát a maradék 50 a 10-et. Persze az adó kivetésnél a hozamon kívül figyelembe vesznek igazságossági és társadalmi szempontokat is. Ennek ellenére, azt nem gondolhatjuk komolyan, hogy az igazságosság nevében veszteséges vagy a közeli adókat tartsunk fenn, hogy cégek adminisztrációját növeljük és apparátust tartsunk fenn semmiért. Ez irracionális, igazságtalan a köz pénzével folytatott felelőtlenség. Törvényben kéne előírni, olyan adót nem lehet bevezetni, amelynek hozama nem ér el egy szintet és ebbe a cégek adminisztrációs terheit is bele kéne számítani
Nyugodt álom költség
Egy magas rangú adóhivatali személy azt mondta, meg van győződve róla, hogy mindenki minden körülmények között csal, még ha egy százalék az adó akkor is. Ellent kell mondanom a bürokratikus szemléletnek. A vállalkozók célja nem a csalás, hanem a jövedelemszerzés, nagytöbbségük becsületes, mégha néha nem is tartja be a tömegesen megszegett szabályokat, de hajlandó lenne a „nyugodt álomért” többet fizetni. A pénzügyi kormányzat számára egyik fontos, kérdés, hogy mennyit?
Ez olyan, mint a másolt dvd, 10 szeres árat nem adunk az eredetiért, inkább lemásoljuk, de 2-3 szorosért már megéri a szebb borító.
A nyugodt álom költség pontos mértéke kutatással megtudható lenne és ezzel a kimosott pénzek összegét drasztikusan csökkenteni lehetne, alacsonyabb adóval és növekvő bevételekkel. Kutatás nélkül ezt a mértéket 19-20%-ra teszem. Amennyiben a kormányzat erre a szintre vinné a TÁNYA és az osztalék adó együttes összegét, az osztalékadó csökkentésével, a vállalkozásoknak a nyugodt álom megérne a 8-10 százalékot a fekete pénzekkel szemben.
Adó kiegyenlítés elve és a Valódi többlet
A gazdasági szereplők természetesen majdnem mindent megtesznek profitjuk növelésért. A nagy cégek szakértői csapatokat alkalmaznak, akik nemzetközi környezetben vizsgálják, hogyan érdemes adózni. A gyakorlatban ez egyfajta adókiegyenlítésként működik. Minden cégben képződik egy valódi többlet, ez az a pénz, amit a cégből ki lehet venni, és van az adott adók mellett egy nyereségességi szint, amit törvényesen kimutatnak. Minél kisebb a társasági és osztalékadó, ez annál nagyobb (a változás nem lineáris). A kettő különbözete, az eltüntetendő pénz pedig akár a folyadék a közlekedő edényben átfolyik egyik helyről a másikra és ott realizálódik, ahol a legjobb feltételek vannak.
Ezt a folyamatot a kormányzat megállítani nem tudja, irányítani igen. Célja, a valódi többlet minél nagyobb részének nyereségként való megjelenése. Ennek lehetséges módjai a következők:
  • Leghatékonyabb módszer eltörölni az osztalékadót és ezzel együtt 19%-ra emelni a TÁNYA-t . Az osztalékadóból származó bevétel minimális, 30 milliárd alatti. 2009-ben ezt sem fogja elérni. Kis kockázattal nagy nyereség érhető el. TÁNYA bevételek a 3 százalék emelés hatására (normális évben) kb. 100 milliárddal nőnének, és mivel a valódi többlet jelentős részét megérné így kivenni emiatt akár további 50-100 milliárddal emelkedhetne a bevétel. (2009-ben nem jól mérhető, a recesszió miatt TÁNYA bevételek csökkenni fognak.) Bokros Lajos az osztalékadó emelését javasolja, aminek garantáltan bevételcsökkentő hatása van és nem értem milyen igazságosságot növel, ha egy magas adó hatására kevesebbet adóznak, akiktől többet akarok elvenni. A környező országok egyikében az osztalékadó nulla, ennek következtében a nagyobb cégek ottani leányaikhoz teszik át a nyereséget és a magyar állam rosszabbul jár. Az osztalék adó kvázi önkéntes adó, és a fekete kivéttel kéne versenyeznie, nem lehet tovább emelni. Ma a legnagyobb gát a TÁNYA bevételek növekedésének útjában az osztalékadó. Amennyiben eltöröljük megugranak a biztos TÁNYA bevételek, mert mindenki ezen az ágon és ebben az országban fogja pénzét kivenni.
  • Meg lehet szüntetni az EVA-t, ami legalizált számlagyárként funkcionál és egy nagy hátránnyal jár. Kb. 1500 milliárdnyi költségszámlát tesz fölöslegessé. Ami fekete bevételt eredményez azoknak, akik nem bocsátják ki. (Az EVA egy más aspektusban jól használható lenne az orvosi hálapénzek adóztatásának elindítására.) Persze az EVA-sok számlagyűjtésre kötelezése a klinikai eset határát súrolja. A bürokratikus szemlélet terméke.
  • Próbálhatná felszámolni a számlagyárakat.
  • Szigoríthatja az elszámolható költségeket, ez azonban nálunk már nem lehet szigorúbb.
Van azonban néhány alapszabály, amit gátat szab a lehetőségeknek. A gazdaságban minden évben ADOTT mennyiségű pénzt kell eltüntetni, így ha az egyik elemet pl. az EVA kivesszük, a többi felé megy az ott nem eltüntethető pénz. A számlagyárak, pedig mindaddig működni fognak, amíg megéri működtetni, a bűnözést nem lehet felszámolni. Minél magasabb az adószint, annál jobban megéri csalni. Ezt csak az erkölcsök, a hagyomány, a jólét mérsékli. A kiskapuk bezárása nem csökkenti az eltüntetendő pénz mennyiségét! Ezt a pénzt mindenképpen kiveszik, akkor járunk jól, ha minél nagyobb részt adózva. Ráadásul, mivel az adóalany kiszámíthatóan a saját érdekét nézi, ha egy bizonyos út jobban megéri neki, azt használja.
Az APEH rosszul teszi, amikor szaladgál a pénzek után és keresi, a vállalkozások hová rejtik. Jobban jár, ha tereli azokat. (Jól alkalmazta ezt az eszközt a veszteséges egyéni vállalkozók megfélemlítésénél. Így kiadás nélkül generált bevételeket.) Természetesen ezek a „pénzutak” matematikailag modellezhetőek lennének, amire szükség lenne, de nincs ilyen.
A sokat kárhoztatott multikkal nincs mit tenni, ők jó adófizetők, az ő esetükben a TÁNYA-n nyerhet a költségvetés, azt könnyen ki tudják játszani.
Az állam akkor jár legjobban, ha valódi többlet úgy tűnik el, hogy közben másokat adózásra kényszerít. Mivel az adórendszer már alulról zárt, (nem lehet büntetlenül veszteségbe vinni a céget) az úgynevezett elköltségelés jó módszer. Így olyan cégeknél keletkeznek bevételek, amelyek amúgy ezeket nem vallanák be és csökken a kimosandó pénz mennyisége a költségelő cégnél. Amennyiben az ÁFA egy kisebb része nem visszaigényelhető (lásd mobil telefon) az állam komoly bevételeket realizálhat, az adórendszer egyszerűsödése mellett. REPI költségeknél így több tízmilliárdos pluszt lehetne elérni.
Felmerül a kérdés, ha 20 százalék körül lehetne pénzhez jutni, mi akadályozza meg a vállalkozókat, hogy az így kivett pénzből fizessék alkalmazottaik bérének egy részét. A válasz egyszerű. Ma 10-12 százalékon jutnak pénzhez ezek a vállalkozások és fizetik a bér egy részét feketén.
Még egy kérdést feltesznek. Igazságos-e egy csoportnak ilyen kedvezményeket adni? Ennek elfogadásához szintén szemléletváltozásra van szükség. Itt nem az adóbevételek csökkenéséről, hanem növeléséről beszélünk. A kedvezmény nem valódi. Sőt ez a réteg erősen hozzájárul a foglalkoztatáshoz, a gazdaság növekedéséhez, a költségvetési bevételekhez, érdemes a gondjaikra odafigyelni.
Késleltetett ellenőrzés, Kína és az aprók
Vannak területek, amikre az ellenőrzés kevéssé terjedt ki, pedig szinte csak magánhasznot hajtanak. Ezek egyik eleme a kereskedelemre és vendéglátásra vonatkozik. Itt látszólag folyamatos az ellenőrzés, de az APEH úgy tűnik nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy a pénztárgépek fekete dobozait ügyes informatikusok képesek feltörni. Így a tulaj utólag kiütheti a bevételeket a kasszából. Ezt a területet relatíve egyszerűen lehetne ellenőrizni, csak az azonnali ellenőrzést át kéne alakítani késleltetett ellenőrzéssé. Az ellenőr kér valamit, megőrzi a nyugtát, két hónappal később ellenőrzik, le lett-e könyvelve. Ennek már bejelentése megnövelné a bevételeket. Ráadásul nem szükséges plusz ember és munkaóra hozzá.
A másik terület, az importtal kapcsolatos csalások. Ezek részben piacvédelmi jellegűek ezért még hasznosak is.
Külön szót érdemel a kínai piac. Becslések szerint itt évente csak ÁFÁ-ból 100 milliárdos tételt csalnak el. Mégis nyugodtan üzemelnek, nyilván olyan kemény korrupciós érdek van mögötte, amely képes megvédeni. Nem gondolja, a kormányzat, mennyire irritálja a magyar vállalkozásokat a folyamatos teher és ellenőrzés növekedés, miközben a kínai piacon a tőlük beszedett összeg többszöröse kerül elcsalásra büntetlenül. Pedig a megoldás egyszerű, mivel képtelenek az ellenőrzésre a hatóságok, be kell zárni a piacot.
A legképmutatóbb adócsalási terület az orvosi hálapénz. Mindenki tud róla, mindenki adja és semmilyen lépés nem történik legalizálására. Ez a korrupció alapiskolája, amíg ez meg nem szűnik, ne számítson senki a korrupció és a csalás eltűnésére.
Vannak további területei az adómarketingnek, melyekkel növelhetők a bevételek és nem jár a teher növekedéssel. Ezek olyanok, mint a lakosság kezében lévő 1500 milliárdnyi készpénz bankokba terelése, aminek kamatadó vonzata jelentős. A bankkártyás fizetések, jelenlegi 6 százalékról az európai 20 % körülire emelése vagy a bankokban látra szóló összegek magasabb kamatot elérő megtakarításba terelése.
Szociális kiadások
Ma a közgazdászok többsége a szociális kiadások visszafogásában látja az állami költekezések megfékezését. Van azonban ennek egy területe, ami megtakarítást eredményezhet, de nem érinti a rászorulókat. Ezek a visszaélések. A jogosulatlan munkanélküli és szociális segélyek, táppénzcsalások, rokkant nyugdíjazások, szocpol csalások, melyekre az állam nem fordít megfelelő energiákat. A legvisszataszítóbb csalási formák, mert a tényleg rászorulóktól veszik el a pénzt, és a minimálbéren dolgozókkal szemben is végtelenül igazságtalanok. Érzékeny terület, könnyen a rászorulók vagy kisebbségek elleni támadásként értékelhetők az intézkedések.  Nem lehetnek azonban olyan kivételezett területek, amelyeket szinte soha nem ellenőriznek. Legfőképpen a feketén dolgozó, de közben segélyt is felvevőkre kéne koncentrálni, mert ez kettős igazságtalanság. Saját tapasztalatból tudom, sokan nem hajlandók legálisan munkát vállalni, mert akkor elvesztik a segélyüket.
Korrupció
A fekete gazdaság egyetlen olyan területe, amely semmilyen társadalmi haszonnal nem bír, és kizárólag magánérdeket szolgál, a korrupció. Itt maguk a döntéshozók érintettek, ezért nem aktívak ennek felszámolásában. A korrupció rendkívül káros, növeli az inflációt, csökkenti a versenyt, többletköltségeket okoz a cégeknek, rontja a hatékonyságot, visszafogja a befektetéseket. Növeli a fekete gazdaságot, mert ezeket az összegeket tisztára mosva kell átadni a megvesztegetett személynek. Hogyan fogadhatjuk el a bennünket ért erkölcsi kritikát, ha úgy gondoljuk, „ők” korruptabbak?
Az utóbbi idők, vállalkozásokat és magánszemélyeket sújtó ellenőrző „hadműveletei” nem hozták meg a nagy erkölcsi megtisztulást, nem is hozhatták. Csupán további ellenszenvet váltottak ki bármilyen nehezemre esik is kimondani, jogosan. Nem lehet kettős mércével mérni. Nem lehetnek kivételezett csoportok, legyenek azok orvosok, rokkantnyugdíjasok, vagy politikusok. Az erkölcsi megtisztulást csak fölülről szabad elkezdeni. A korrupció felszámolása a legkritikusabb, de legtöbb hasznot hajtó terület lenne, de a döntéshozóktól, sajnos ezt nem remélhetjük. Legalább pragmatikusabb, az ország érdekét jobban képviselő hozzáállást elvárhatnánk, a jelenlegi képmutató helyett.

A magyar politikai rendszer kilátástalansága – hatalom, pénz, gyűlölet

admin 2 hozzászólás

Itt a válság és végre talán észhez térít bennünket. Immár néhány éve azzal foglalkozunk, hogy gazdasági reformjavaslatokat gyártunk: hány kulcsos legyen az adó, a GDP hány százalékára kell leszállítani az állami újraelosztást, mennyire csökkentsük a munkát terhelő járulékokat. Most azonban a szócséplésnek véget kéne vetni, tenni kéne valamit. Képesek vagyunk erre? Vajon eddig az volt-e a gond, hogy nem tudtunk megfelelő terveket készíteni vagy az, hogy nem volt, aki végrehajtsa azokat és nem volt nép, amelyik elfogadná őket? Terv készült annyi, mint égen a csillag, egymásnak ellentmondó is. Jelezvén, többféleképpen el lehet jutni a végcélhoz, egy stabil és versenyképes társadalomhoz. Mégsem valósult meg egy sem. Nem is valósulhatott, mert nem az okozatot kell megjavítani, hanem az okot kell megszüntetni. Nem gazdasági reformra van szükség, hanem politikaira és társadalmira, annak aztán meglesznek a gazdasági vetületei is. A jelenlegi politikai elit képtelen megújulni és megfelelő útra terelni az országot, a nép meg csak a szakadékba követi a „vezetőit” a hegyre fel nem, mert az fárasztó.
A magyar politika és társadalom a saját foglyává vált és nem képes kitörni ebből a börtönből. Olyan rendszer épült ki, amely nem képes önmagát javítani, sőt abban érdekelt, hogy konzerválja a fennálló működést. A rendszer hajtómotorjait úgy hívják gyűlölet és korrupció. Egy új vezetésnek kizárólag ennek megváltozatásával kéne foglalkoznia. Egy becsületes, elhivatott, összefogásra képes politikai rendszer és társadalom felépítésével
Nem munka, hivatás!
A magyar politikai elit jelszava fordított „A hatalom pénz!” A hatalom arra jó, hogy pénzt keressünk általa és ezzel biztosítsuk hatalmunkat. Ez a mentalitás a harmadik világban általános, a nyugatiban elítélendő. A Transparency tavalyi jelentése szerint közelebb állunk az előzőhöz. Sok különbség van a magyar és a nyugati politikusok között, de a legfőbb, hogy ott a vezetők hivatásuknak és nem munkának, szakmának tekintik a politikát. Egy feladatot végeznek el, amire programjuk alapján megválasztották, ha sikerül újraválasztják őket, ha nem visszavonulnak.
A nyugati világgal szemben nálunk a pártokhoz tartozó képviselők, polgármesterek állásnaktekintik pozíciójukat. Amire ugyan választották őket, de a rendszer lényegéből fakadóan sokkal inkább a pártvezetés, mint a szavazók. Ezért lojálisabbak is a pártvezetéshez. Úgy viselkednek, mintha ez „szakmunka” lenne, amihez járna a kivételezettség, a korrupcióval megszerezhető plusz bevétel. Munkahelynek tekintik feladatukat, a főnökségnek szeretnének megfelelni, sokkal többet foglalkoznak pártjaikon belüli pozícióik építésével, mint az ország ügyeivel. A hatalmat pedig, legalább annyira használják kiváltságaik védelmére, mint a dolgok rendbetételére. Hangsúlyoznom kell, ez ebben az esetben nem a kormányzati hatalmat jelenti, mert egy kétpólusú rendszerben, a pártok szempontjából nincs nagy jelentősége ki van éppen kormányon, a másik is odakerül előbb-utóbb, csak ki kell várnia. Az étlapon két étel van, a vendégek előbb utóbb megunják az elsőt és a másodikat rendelik. Ráadásul az önkormányzatok kárpótolják a mindenkori ellenzéket. Ebben a rendszerben a párton belüli hatalomnak van a legfontosabb szerepe, mert a mindenkori ellenzék megkerülhetetlen, ráadásul kényelmesebb pozíció. Ezért a rendszer olyan párteliteket termelt ki, akiknek sokkal nagyobb tehetségük van a párton belüli pozíciójuk megőrzéséhez, mint az ország vezetéséhez. Amíg egy miniszterelnök maga mögött tudja a pártját, komolyabb kormányzás nélkül, akár a legnagyobb válság közepette is megmaradhat az ország élén. Ellenzéki pozícióból pedig a kivárásra játszva akár a politikai aktivitás és üzenet leghalványabb jele nélkül is képes lehet valaki miniszterelnökké válni, ha pártját kézben tartja.
Gyűlöletre épített rendszer
A pártokat általában elvek, vagy még inkább jövőképek köré szervezik. Ezeket a jövőképeket árulják a politikai piacon, csiszolgatják alakítgatják. A világ nagy pártjai általában meglehetősen stabil jövőképpel rendelkeznek, legalábbis alapértékeiket nem váltogatják, és e köré szerveződnek a szavazóik. Nálunk a pártok és szavazóbázisuk összetartásának legfontosabb eleme, nem az ideológia, hanem a gyűlölet politika. A társadalomban gyűlölet blokkok vannak, amelyek a rendszerváltás óta jól érzékelhetőek. Nincs megbocsátás, megértés és együttműködés a két nagy blokk között. Ezt nap mint nap érezhetjük saját politikai vitáinkon. Nem vagyunk képesek hinni abban, hogy a másik oldal is az ország érdekét akarja. Ezeket a blokkokat nem a politikusok hozták létre, ez bennünk van. Ők csak felismerték, és saját céljaikra használják. Ez rendkívüli szabadságot és lehetőségeket biztosít nekik. Nem kell ugyanis hátbatámadástól tartani vagyis bármit megtehet, mondhat és cselekedhet egy adott blokkhoz tartozó politikus a mögötte állók mindent megbocsátanak neki. A másik oldal iránt érzett gyűlölet ugyanis felülír minden racionális érvet. Kiderül, korrupt egy politikus, nem számít, mert a másik oldal még többet lop és a mieink legalább jó célra használják a pénzt. Kiderül, feladta az eredeti értékrendjét és az ellenkező oldal elveit hirdeti, nem számít, mert most taktikailag legfontosabb legyőzni a másikat, még ilyen áron is, aztán majd úgyis mást csinálunk Ha netán mégsem csinálunk mást, akkor meg ebben a helyzetben nincs más megoldás, ha nem ezt tesszük, akkor a másik oldal médiája szétszed bennünket. A másik oldal többet lop, a másik oldal többet csal, a másik oldal többet hazudik.
Ilyen értelemben egysíkúvá vált a politika, a politikai piacon a legfontosabb politikai árú a jövőkép nem is kapható, nincs szükség ideológiára, elvekre, mert a blokkokat nem ezek tartják össze, csupán a másik iránti gyűlölet. Ez a hihetetlen erő általában elnyomja a pártokon és oldalakon belül kritikát is.
Durva kontraszelekció és a kétpólusú politikai rendszer
Ennek a rendszernek az egyik tartópillére a kétpólusú politikai rendszer Ezért nem lesz megegyezés és nagykoalíció soha, mert az felborítaná a rendszert. Nagykoalíció esetén beléphetne egy harmadik erő a politikai piacra. A mai rendszerben, a két nagy, üzenet, program és teljesítmény nélkül is megőrizheti pozícióját, sőt választást is nyerhet. Csak egyre kell ügyelnie, ne lépjen be senki, aki táborát veszélyezteti. Az így felállított rendszer konzerválásához szükséges a gyűlölet politika és a korrupció. A korrupción keresztül váltja a politika kézpénzre hatalmát és az így nyert pénzzel tartja fent azt. Az üzlethez való hozzáférés jogával tartja össze saját politikai garnitúráját, ezzel irányítja a belső hatalmi viszonyokat. Minden pozíciónak értéke van, lehet tudni kb. mennyit lehet vele „keresni”. A rendszerben többet ér egy kerületi önkormányzati pozíció, mint egy falusi polgármester, vagy egy „mezei” parlamenti képviselő. A pénzzel aztán hatalmat is lehet vásárolni, ezért a pártvezetésnek vigyázni kell, kit engednek olyan pozícióba, ahol annyi pénzt gyűjthet, amivel már befolyást is szerezhet. Janicsár játszma. Ezért képtelen az elit az 1000 milliárdos megtakarítást ígérő önkormányzati reformra. 27 ezer önkormányzati képviselő „képvisel” bennünket és 3200 polgármester. A kormánypártok az állami pozíciókban, alapítványokban helyezik el a pártkatonákat, az ellenzék az általa birtokolt 4000 önkormányzati képviselői helyen és ahhoz tartozó egyéb hivatalokban. Így tartható fenn a párt nómenklatúra.
Ebből fakadóan politikusi szelekció nálunk olyan, mint a harmadik világban a rendőré. Bármit megtesznek, sőt bizonyos esetekben bármit meg is fizetnek, hogy a hatalomnak arra a szintéjére jussanak, ahol már osztanak. Nem csoda, hát, ha olyan kevés a véleményét bátran vállaló markáns politikus. Előrejutásuk a vezetéstől függ, ha szembe megy vele, soha nem jut magasabbra. Nem állítom, hogy pénzért adnak vesznek pozíciókat, de azért láttunk már erre emlékeztető eseteket.
A kontraszelekció tökéletes rendszerét sikerült kialakítani. Aki becsületes, az szegény, aki hajlandó másokat korrumpálni, de nem veszi be a gyomra, hogy őt korrumpálják, az vállalkozó, aki hajlandó elfogadni pénzt, az politikus. Ez a magyar társadalom rejtett struktúrája.
A jelenlegi rendszer a szolgalelkű párttagok tömegeit neveli ki, mert akit nem a pénz motivál, az félelmet kelt a vezetőkben. A hivatástudat, a tenniakarás veszélyes elhajlás. Aki tenni akar, az előbb utóbb vezetni is akar és az ilyen embereket sürgősen el kell távolítani. Egy olyan rendszerben, ahol a pártvezetésnek ekkora szava van a jelöltek személyére vonatkozóan – részben a listás rendszerből, részben a pártstruktúrákból következően ez könnyen lehetséges.
Mára nyomasztóvá vált a politikai elit motiválatlansága és probléma megoldási képtelensége.
Milyen kárunk van ebből?
A korrupció által okozott kárt a Transparency 300 milliárdra becsüli, de sajnos ennél nagyobb a mérték. A Transparency ugyanis csak a közbeszerzések 1600 milliárdos szűkebb köréről beszél. Nincsenek benne az önkormányzatok, az EU-s pályázatok, nagy állami cégek, intézmények, az egészségügy, stb.
A költségvetés zsákja lyukas, legalább 1000 milliárd folyik el. A lakosság számára közvetlen haszna is lenne a korrupció visszaszorításának. A Transparency jelentés kiemeli, a korrupciós érzékelési index (CPI) 1 pontos növekedése 4 százalékos átlagjövedelem-növekedést, illetve a GDP 0.5 százalékát kitevő külföldi működőtőke-beáramlást jelent.
A korrupció rendszere azonban a direkt károkon jóval túlmutat. A rendszer ugyanis mára saját maga fenntartása érdekében megreformálhatatlanná tette az országot. A politika egyik oldalának sem áll érdekében tiszta átlátható viszonyokat teremteni. A változtatási szándék elleni tiltakozások mögött, szakmai köntösbe bújtatva, gyakran ezek az okok is meghúzódnak. Senki nem gondolhatja, hogy nincs az országban olyan menedzser, aki képes lenne mondjuk a MÁV-ot vagy más nagy állami, önkormányzati szervezetet rendbetenni. Mégis minden reformkísérlet elbukik. Ennek oka nem a tehetség hiánya, hanem csak és kizárólag az átláthatóságtól való félelem. Közben a politikusok tovább beszélnek a reformokról vagy a népről, ki-ki vérmérséklete szerint.
A korrupció a hatalommegőrzés eszköze
A korrupció elsősorban nem a pénzről szól, hanem a pártokon belüli hatalomról, az elit bebetonozásáról. Aki a korrupcióval megszerezhető pénzből részesedni akar, annak bírnia kell a vezetés bizalmát, tehát függnie kell tőle. Ráadásul a párt anyagi működtetése is a vezetés feladata és a sok milliárdos finanszírozást ezen a rendszeren keresztül teremtik elő. Ez a regnáló vezetők hatalmát segítő rendszer
Egy átlátható pártfinanszírozási rendszerben nem függne a párt vezetőjétől a párt anyagi léte, vagyis mindegy ki nyeri meg a pártelnöki versenyt, az állam személytől függetlenül finanszírozná a működést. Így a párt léte nem lenne többé anyagi kérdés és a pártokon belüli verseny felszabadulna. Ez a legfőbb ok, ami miatt a pártok képtelenek a pártfinanszírozási kérdésekben megegyezni, az elit nem akarja elmozdíthatóvá tenni magát. Sajnos a szavazók élesen reagálnak a politika és a közszféra juttatásainak növelésére, pedig sokat megérne az országnak, ha ezek a viszonyok megváltoznának. Néhány százezer forintos hivatalos emelés kiveri a biztosítékot, de a korrupció világában néhány százmillióról van szó (mint láthattuk az utóbbi idők önkormányzati ügyeinél). Enyhe mosollyal bámuljuk a képernyőt, amikor a nyugdíjasok helyzetéről papolnak politikusok, akiről köztudott, hogy évente száz milliós nagyságrendben tesznek el közpénzeket és vacsorára többet költenek, mint egy havi nyugdíj.
Éppen ezért, ha valamiről érdemes lenne népszavazást tartani az éppen a pártfinanszírozás megoldása, mert ez egyúttal az elit megújulásáról is szólna. Ez ráadásul olyan kérdés, ami csak a mi érdekünket és nem az elitét szolgálná.
A tuti üzlet
Végül itt van a rendszer két legfájdalmasabb és legigazságtalanabb pontja. A rendszerváltás óta politikusnak szinte nulla volt az esélyük a lebukásra és a büntetésre. Az eddigi estek mögött inkább politikai oldalakon belüli ellenfelek megbuktatását sejthettük. Kevés olyan ügy volt, mint az utóbbi időben, amikor ismert politikust vittek el bilincsben. Ezzel szemben egy vállalkozó könnyen elveszítheti teljes vagyonát, akár tévedésnek köszönhetően is, megbüntetheti az APEH, a VPOP, a munkaügy. Egy munkavállalót kirúghatnak, elveheti házát a bank. Egy korrupt alkalmazott a magánszférában előbb utóbb lebukik, egy bűnözőt is kb. 50 százalék eséllyel kapnak el, de egy politikust szinte soha. Milyen rendszer ez? Nekünk zéró tolerancia, nekik szabad a vásár? Ma nálunk a legtutibb üzlet korrupt politikusnak lenni.
Ráadásul a hétköznapi életben a sikerhez tőke és vállalkozó készség kell, bukás esetén pedig kockára tesszük a jövőnket. A politikus ezzel szemben a mi pénzünkön veszi meg saját hatalmát tőlünk. Az ígéretversenyben a mi pénzünkön ígér nekünk tücsköt bogarat, nyugdíjat, segélyt és mindent ami szavazatot hozhat. Nem számítanak az elvek, a haza, a szolgálat, csupán a politikai érdek. Ezért azoknak a rétegeknek kedveznek csupán, akik képesek eldönteni egy választás sorsát. Ezért nem tudunk kitörni az ördögi körből, amiben vagyunk. Ez nem kormányzás, politika csinálás, csupán a szavazatvásárlás egy rafinált formája, melynek beceneve „gondoskodó állam”. A magyar társadalom pedig, szinte csak a „gondoskodó állam” iránti szeretetében ért egyet oldalaktól függetlenül (lásd kutatások). Szóval ki is a hibás?
Elitcsere? Népcsere?
Azzal áltatnak bennünket, erre a problémára, nincs más megoldás csak elitcsere. Ennyi lenne a gond, véletlenül rossz embereket választottunk és ha mást választanánk mindjárt minden megoldódna? Jönnek az újak és ők minden megoldanak helyettünk? Az igazság nem lehet ilyen egyszerű, csak az utolsó kifogás, amit azok mondanak nekünk, akik úgy gondolják, az elit feladata és képessége, hogy cselekedjen az emberek helyett, mert az állam feladata a gondoskodás, a nép meg csak szavazzon.
Bizony, egy elhivatott, megoldásokkal rendelkező elitre lenne szükség, aki képes a gyűlölet politika keretein túllépni és valódi választás elé állítani az embereket. Olyan elitre, amely a választók rossz, gyűlölködő és önző énje helyett a jót, az összefogásra és áldozatvállalásra képes ént szólítja meg.
Ma azonban egy ilyen elit rövid úton megbukna, mert nincs áldozatvállalásra, összefogásra képes énünk. Sőt valódi közösséget sem alkotunk, amiért képesek lennénk áldozatot vállalni. A legtöbbet nekünk kéne változnunk, mert új elit még csak-csak lenne, de új népet nem tudunk szerezni.
Az elit váltás sem könnyű azonban, mert a jelenlegi, erőforrásainak jó részét saját bebetonozására és a politikán kívül elit semlegesítésére használja. Média, gazdasági és információs háttérbirodalmat épít. Ezekkel aztán könnyen sakkban tarthat bármely trónkövetelőt. Itt mindenki függ mindenkitől, egyesek a juttatott előnyökkel elégedettek, ezért nem harapnak a kézbe, amely eteti őket, mások, amikor kidugják a fejüket, azonnal leverik őket, ügyeket szellőztetnek meg róluk médiájukon keresztül. A többiek egyszerűen félnek mert tudják a hatalomnak vannak eszközei és azzal élni is képesek ellenfeleikkel szemben.
A helyzet nem rózsás, de ez a mi országunk és a mi jövőnk, elit nem birtokolja. Mi megtehetjük a magunkét a saját helyünkön, mert épp itt van a pillanat, amikor ha kinyitnánk a szemünket, rájönnénk a király meztelen, az állam nem képes gondoskodni rólunk és mindenkinek magának is felelősséget kell vállalnia saját sorsáért. Nem úgy néz ki, mintha ezt felismertük volna. Inkább mutogassunk továbbra is egymásra, az mégis csak kényelmesebb.

A magyar munkapiac kilátástalansága

admin 87 hozzászólás

Mindenki tudja, Magyarország legnagyobb problémája, hogy kevesen dolgoznak, kicsit szakszerűbben alacsony a foglalkoztatottság. A gazdasági programok mind szeretnének kezdeni valamit ezzel a helyezettel. Munkahelyteremtés a legfőbb jelszó. A munkát terhelő adók és járulékok csökkentését tartják a legfőbb eszköznek, de szóba kerül a gyakran emlegetett kifejezés, a radikális adócsökkentés is. A nemzetközi szakirodalom nem tud minden helyzetre érvényes összefüggést kimutatni az adócsökkentés és a munkahelyek számának növekedése között, és az eddigi magyarországi tapasztalatok ennek még inkább ellentmondanak. Legutoljára a Fidesz kormány alatt csökkentek a járulékok jelentősebb mértékben. Az akkori adatok azonban nem mutatnak jelentősebb foglakoztatás bővülést, ami megvalósult, azt is lehetett a világgazdasági konjunktúra eredményeként értelmezni. A mai válság helyzet, amúgy sem a legjobb pillanat egy ilyen összefüggés bizonyítására, mert ma kevésbé érvényesek a gazdaság amúgy is törékeny törvényszerűségei. Az eddigi tapasztalatokból, azonban arra lehet következtetni, Magyarországon nem lehet 1 millió új munkahelyet teremteni, még a teljes fekete foglalkoztatottság legalizálásával, sőt az adók teljes eltörlésével sem.
Ráadásul egy jól működő Magyarországon 1,3 millió új munkahelyre lenne szükség, mert a közszférában legalább 200-300 ezer fővel többet foglalkoztatunk a szükségesnél. (Természetesen a jelenlegi bürokrácia szint mellett, nem lehet 300 ezer embert elbocsátani, de egy ideálisabb, alacsonyabb szint mellett igen.) Amennyiben egy átfogóbb reform keretében, leépítenék ezeket az embereket, már 1,3 millió új munkahelyre lenne szükség. Nem lenne könnyű 1,3 millió új munkahelyet teremteni, de még nagyobb gond lenne, ennyi munkára képes és hajlamos embert találni, mert nincs ennyi munkára fogható személy a mai magyar munkapiacon.
Önkéntes munkanélküliség
A közgazdászok érthetetlen módon nem beszélnek arról a jelenségről, amit a szakszóval „önkéntes munkanélküliség”-nek neveznek, pedig az ország tipikusan ettől szenved. Ez is az egyik tabunk, amit azért nem használunk, mert egyesek sértésnek vehetnék. Az önkéntes munkanélküliség ezzel szemben, nem sértés, hanem egy alapszintű közgazdasági kategória (voluntary unemployment), azokra használják, akik adott bérszint és munkapiaci körülmények mellett úgy érzik „nem éri meg dolgozni”. Ez a világ minden országában létező jelenség, mindenhol van egy szint, ami alá a munkanélküliség nem csökkenthető, mert vannak akik az adott körülmények között úgy látják valamilyen okból nekik nem szükséges dolgozni. Ez a mérték Svájcban 1 százalék, az USA-ban kb. 4,5 százalék. Ezeken a szinteken már megjelenik a munkaerőhiány, hiába vannak még látszólag tartalékok. Nálunk a mérték meghatározása bonyolultabb kérdés, mert a klasszikus munkanélküliségi szintet szemlélve ez valahol 6-7 százalék lehetne, de ez erősen torzított, mert nálunk könnyű kibújni a munka alól. A rendszerben általában mindössze 300 ezer körüli munkanélküli szerepel, miközben a 7 millió munkaképeskorúból 3,9 millió dolgozik. Marad tehát több mint 3 millió fő, aki elvileg dolgozhatna, de nem teszi. A különbség a tanulókon kívül, az idő előtt nyugdíjazottak, a rokkantnyugdíjasok és a munkanélküli statisztikákba be sem került tömegekből áll. Van tehát 1 millió ember, akit elvileg be lehetne terelni a munka világába, de korántsem csupán munkahelyteremtéssel, mivel közülük sokan önkéntes munkanélküliek és sok más tényező is nehezíti ezt.
Ők a munkahelyek létezése esetén sem dolgoznának a mai körülmények között. Addig semmiképpen, amíg nem szüntetjük meg az önkéntes munkanélküliség egyik legfőbb okát, a szociális juttatások magas szintjét. Amikor egy országban ezek a szintek túllépnek egy mértéket, racionális döntéssé válik nem dolgozni. Természetesen ez nem világjelenség, mivel ilyen magas juttatási szintek nincsenek máshol, de a protestáns munkamoráljáról híres Svédország is küzdött vele a 80-as években, mielőtt szigorították a rendszert. Nálunk ehhez kapcsolódik még a rokkantnyugdíjazás is, ami általában az önkéntes munkanélküliség egy kényelmesebb, örökre szóló formája. Nem lehet ugyanis elhinni, hogy Magyarországon a 15 év fölötti népesség több mint 10 százaléka rokkant. Még Nagy-Britanniában is, ahol ez az arány a negyede a magyarnak, egy Szociális Minisztériumi tanulmány azt mutatta ki, hogy a leszázalékoltak 2/3-a szimuláns.
A kormányzatok és a szakma úgy tesznek, mintha a munkapiac törvényei nem léteznének és a segélyezési rendszert nem ehhez, hanem egy téves társadalmi igazságossághoz igazítják. Szakmai közhely, hogy az önkéntes munkanélküliség csökkentésére az egyetlen hatékony mód, a szociális juttatások mértékének lejjebb szállítása, hogy adott bérszint mellett több embernek „megérje” dolgozni.
Ez az első és legfontosabb lépés, mielőtt hozzákezdenék bármilyen reformhoz és ezt nem a költségvetési hiány miatt kell megtennünk. Ha nem növeljük erőteljesen a távolságot a munkával és segéllyel megszerezhető jövedelem között, az önkéntes munkanélküliség minden továbblépésnek gátja lesz. Csak ha ezt megléptük, készíthetünk további terveket, akkor láthatjuk csak, hányan mennének el dolgozni a mai adószint mellett is, egy normális munkapiacon. Amíg nem tesszük attraktívabbá a munkát, addig a járulékcsökkentés is csak a költségvetési bevételek csökkentésének egy elegáns módja. Ez a lépés egyben a társadalmi igazságosság magasabb szintjét eredményezné. Szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy a társadalmi igazságosság abban merül ki, ha adunk annak, akinek látszólag kevesebb van. A jelenlegi rendszerben egy valódi minimálbéres sokkal kevesebb értéket kap, mint egy segélyezett, pedig az ő életformája társadalmilag sokkal támogathatóbb. A szociális juttatások mértékét és azok minimálbérhez mért arányát már sokan kritizálták. Egy dologra a nyilvánosságban azonban ritkán hívják fel a figyelmet, ez pedig, hogy minimálbéreseknek még szabadidőt is kell vásárolniuk jövedelmükből, ami a segély mellé automatikusan jár. A segély melletti szabadidő ugyanis pénzben mérhető és pénzre váltható érték. Kisebb alkalmi munkákkal, fémgyűjtéssel, falopással akár a segély értékénél nagyobb bérkiegészítés is szerezhető.
Első lépésként és azonnal, tehát csökkenteni kell a szociális ellátórendszerből igénybe vehető juttatásokat és családonként maximálni, a tartásdíjjal, az iskolai támogatásokkal és minden lehetséges jövedelemforrással összefogva. A segélyszintnek legalább 50%-kal kell alacsonyabbnak lenni a minimálbérrel elérhető jövedelemnél és ennek jó részének is természetben, energia és étel formájában kell érkeznie. Ez talán már nem lesz elég attraktív a szabadidő értékével együtt az önkéntes munkanélküliséghez és ez teremthet valódi társadalmi igazságosságot.
Tudjuk, sokan a szegénység további növekedésével riogatnak. A jelenlegi rendszer azonban, a szegénység konzerválását eredményezte, olyan változások kellenek, amik ezzel ellentétes folyamatokat indítanak el és más végeredménnyel kecsegtetnek. Ráadásul a segélyek csökkentése, nem eredményez éhhalált és ehhez hasonlókat, mert ez nem következett be más országokban, ahol a szociális rendszer sokkal kevésbé bőkezű, sőt ott sem, ahol korábban bőkezű volt, de drasztikusan visszafogták. A természetbeni juttatások ezt lehetetlenné is tennék, ellenben a „luxusfogyasztásoktól” (cigaretta, alkohol, gépkocsi, kábel tv) vonnának el forrásokat.
Harmadik világ itt és most
Amikor ezt megtettük még mindig lesznek olyanok, akik nem térnek vissza a munkapiacra, és itt kell szembenéznünk a súlyosabb problémával. Ma tömegeknek nincs semmilyen képzettsége, sok a funkcionális analfabéta és rengeteg embernek épült le a munkakultúrája a tartós semmittevéstől, magas a speciális képzésben részesültek száma, akik nem kaptak a munkapiacon megfelelő oktatást. Ami még aggasztóbb, a 15-24 éves korcsoportban az átlag közel háromszorosa munkanélküliek aránya, ami azt jelenti, aki nem tanul tovább az automatikusan munkanélküli lesz. Ez semmi jót nem ígér a jövőre nézve. Aki már ilyen fiatalon munkanélküli, azt nehéz lesz átformálni, ráadásul az újonnan belépő fiataloknak kéne az innovatívan, sikerre éhesen versenyt támasztani az idősebb generációknak.
Ezeken a gondokon már nem lehet sem munkahelyteremtéssel, sem a segélyek csökkentésével segíteni. Olyan munkák, amelyek ilyen képzettséggel is elvégezhetőek, nincsenek az EU-ban. Ennél magasabb képzettséggel, alacsonyabb bérszinttel, magasabb motivációval, munkakultúrával, százmilliós tömegek állnak munkára készen az ázsiai térségben. A mi lehetséges munkavállalóink velük nem tudnak versenyezni, pedig velük kellene. Az ilyen tömegek felszívására a mezőgazdaság sem megfelelő, mert ott a legtöbb kézi munkákhoz magas munkakultúra szükséges. Nem marad más hátra, mint a képzettség javítása, de ez szinte lehetetlennek tűnik. Ezeket a tömegeket az általános iskolában sem lehetett tanulásra ösztönözni, ma, ha lehet, még nehezebb. Ez óriási kihívás a magyar társdalom előtt és nincs könnyű megoldás. A fiatal férfiak esetében még olyan drasztikus megoldásokat is érdemes megfontolni, mint a kötelező sorkatonai szolgálat újbóli bevezetése. Természetesen nem a fegyveres szolgálatra, hanem az alaki és szakmai képzésre helyezve a hangsúlyt. Olyan módon, hogy a munkahely felmentést kérhessen alóla. Ennek a helyzetnek a megváltoztatását az iskolarendszerben kéne kezelni, de a mai oktatási rendszer képtelen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket kimozdítani a holtpontról. Ők újratermelik szüleik hibáit és konzerválják a kilátástalanságot. Az iskolarendszert és oktatási módszereket a valóságos helyzethez kéne igazítani.
Ez a problémakör kapcsolódik egy másikhoz. Azokon a helyeken, ahol a legmagasabb munkanélküliség tehát leginkább elkelne a befektetés, senki nem hajlandó beruházni. Ezeken a helyeken ugyanis szinte szétesett a társadalom, harmadik világra emlékeztető viszonyok uralkodnak. Nincs iskola, a közszolgáltatások minimálisak, orvos sem költözik ezekre a településekre, sőt a meglévő cégek is elköltöznek. A közbiztonság rossz, a környékbeli vállalkozásoknak plusz költséget jelent a telephelyek fokozott őrzése. Képzett munkaerő nem áll rendelkezésre, a képzettséghez mérten pedig iszonyatosan magas a minimálbér. Semmilyen feltétel nem teljesül, amit egy vonzó térségtől elvárna egy befektető. A legtragikusabb, hogy a torz magyar szociális rendszernek köszönhetően ezeknek a településeknek a lakosságszáma betelepüléssel is növekszik. A világon mindenhol menekülnek az ilyen helyekről és a megélhetés irányába költöznek, nálunk ez a folyamat fordítva is igaz. Segélyből ugyanis ilyen helyeken is pont úgy lehet élni, mint bárhol máshol, esetleg olcsóbban.
Ezekkel a településekkel nem tud mit kezdeni a munkahely teremtési stratégia, innen ki kell mozdítani az itt lakókat és a helyben maradókat erőteljes közmunka programokkal kell visszaszoktatni a munka világába. Ezzel párhuzamosan, meg kell erősíteni a közbiztonságot és újra normális viszonyokat kell teremteni, olyanokat, amiben bármely vállalkozás vagy intézmény biztonságban működhet. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az itt élőkért a befektetésekért, a munkahelyekért.
Röghözkötöttség
Van még egy, akár középtávon is orvosolhatatlan gond és ez a magyar társadalom röghözkötöttsége. Ez akár strukturális munkanélküliségnek is látszhatna egy külső szemlélő számára, de a helyezet ennél súlyosabb. Hazánk a világ legkülönlegesebb országa a saját tulajdonú lakások tekintetében. Míg nálunk 92 % fölötti ez az arány, addig más országokban ez maximum 60%, de ennél jóval kisebb számok is vannak. Ennek a helyezetnek akár előnyei is lehetnének, (erősebb helyi közösség, stabilabb értékrend) de csak a hátrányait élvezzük. A magyar társadalom mobilitásra képtelenné vált. Az ország egyik felében lévő munkaerőhiány nem hozza lázba a másik felében lévő munkanélkülieket. Aggasztó példa, ami az egészségügy átalakítása alkalmával történt. Magas pénzbeli támogatást ígértek annak, aki legalább 60 km-re megy el lakhelyétől az új munkahelyre. A 10 ezres nagyságrendű elbocsátás ellenére tíznél kevesebben vették igénybe a lehetőséget. Még sokkolóbb egy 2007-es 29 év alattiak körében végzett kutatás eredménye, ahol 60 % körüli volt a költözést elutasítók aránya és csak 8-10 a feltétel nélkül lakhelyet váltóké. A magyar társadalmat megbénítja a magas saját lakás arány és ebből a helyzetből nem látszik kiút.
Fontos, hogy semmiképpen ne növeljük tovább a saját lakások számát, állítsunk le mindenféle állami támogatást, ami ezt elősegíti (szocpol, kamattámogatás), de természetesen ez nem tudja csökkenteni az arányt. A néhány évtizedes távlatban várható népességszám csökkenés, sajnos még nagyobb lakásszám többletet eredményez majd. Ez újabb gondokat okoz bizonyos lakástípusok esetében, aminek első jelei már láthatók a panellakások áresése kapcsán.
A mobilitást a segélyezés csökkentése természetesen elősegíti majd, de végleges megoldás ebben az esetben nincs. Itt hosszú távon az államnak kell a legrosszabb területeken lévő, rossz minőségű lakásokat visszavásárolni és kivonni azokat a piacról és helyette jobb területeken a bérlakás piacot erősíteni.
A magyar lakosságot is jobb lenne arra ösztönözni, hogy megtakarításait ne ingatlanba fektesse, hanem aktív vállalkozásokba.
Bevándorlás és képzés
Látható tehát, hogy nem a munkahelyteremtés a fő gond, hanem a megfelelően képzett és motivált munkások előteremtése. Le kell számolni azzal a mítosszal, hogy nálunk nagy számban áll rendelkezésre képzett munkaerő. Ennek előteremtése belső forrásokból középtávon csak korlátozottan lehetséges, ezért külső forrásokat is igénybe kell venni. A legkézenfekvőbb a határontúli magyarok bevándorlásának elősegítése. Sajnos nálunk elterjedt, az a vulgár közgazdaságtani nézet, hogy ha több a munkáskéz, akkor magasabb a munkanélküliség. Természetesen a munkapiac belső összefüggései ennél jóval bonyolultabbak. A több munkáskéz általában több munkahelyet eredményez, hiszen a példánknál maradva, a betelepülő határontúliak között nem csak munkavállalók vannak, hanem potenciális munkaadók is. Sőt a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bevándorlók között az átlagnál több a vállalkozó szellemű, ambiciózus ember. Ők azokra a területekre áramlanak, ahol lokális munkaerőhiány van, magukkal hozzák megtakarításaikat is, így nő a kereslet és a nemzeti vagyon. Áttelepülésük javítja a foglalkoztatási arányokat. Természetesen ehhez is szükséges a szociális rendszer áramvonalasítása, az nem lehet jobb, mint a környező országokban, mert akkor ez vonzhat hozzánk munkanélküli bevándorlókat, mint ahogy ma hallani is ilyen híreket.
A másik fontos terület a képzés. A munkapiacon általában igazak a kereslet-kínálat alapszabályai, ha csökkentem a bérszintet (áru árát), vagy növelem a képzettséget (áru minőségét), akkor nőhet a felkínált állások száma is (kereslet). Például, ha nálunk nettó 150 ezerért lehetett volna nagy számban Java programozókat kapni, szoftverházak tömegei fejlesztetnének itt. Ma már a fiatalok 50%-a megy felsőfokú iskolába, de ez a képzési struktúra nem felel meg a befektetői igényeknek, nem alkalmazkodik a jövőbeli célokhoz sem, pedig az államnak ezeket kéne a szabályozással előnyben részesíteni. Természetesen ehhez kellene nemzetstratégia, amihez lehetne igazodni, de ilyennel nem rendelkezünk. Az is tarthatatlan helyzet, hogy a rendszer nem ösztönöz teljesítményre, hogy kettes szinttel felvesznek főiskolára, miközben szakmunkásból erőteljes hiány van. Aki nagyon jó szakmunkás lehetne, gyenge értelmiségi lesz helyette.
Verseny és munkamorál
A munkapiacon több munkavállaló megjelenése egy mellékhatással járna, ami korántsem mellékes a jövő szempontjából. Tudjuk, hogy magyar munkavállalók többségének motiváltságával, hozzáállásával, munkamoráljával baj van. Ennek legfőbb oka, hogy nincs megfelelő verseny a munkapiac szinte egyetlen szegmensében sem. Ez olyan kényelmes, álmatag, mintha nem is az életünkről, a megélhetésünkről szólna. Ennek okai szintén a szociális, nyugdíj és oktatási rendszerben keresendők. A munkamorál változtatása több évtizedes feladat, a szocializmusnak is 40 évébe kellett míg lezüllesztette, azt visszaváltoztatni sem könnyű, de elindulni az úton csak munkapiaci verseny felélesztésével lehet. A korábban vázolt elemek, mind új munkavállalók megjelenésével járnak és ezek önmagukban segítik a versenyt. A közszféra reformja rendkívül fontos ebben a kérdésben, mert 300 ezer képzett munkavállalót szív el a piactól.
Természetesen a versenynek az oktatásban kell kezdődnie. Az ingyenes felsőoktatás és a munkapiac kényelmessége nem ösztönzi a fiatalokat, hogy előretekintve olyan területre menjenek, ahol biztos megélhetéshez jutnak. A helyzet, ugyanis az, hogy szinte bármilyen területen tanulnak, teljes biztonsággal el tudnak helyezkedni valahogy. Ezért a racionalitás helyett más dönt a továbbtanulásnál. A magyarok nagyon komolyan veszik az alkotmányt „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz” és ezért nem félnek, hogy rossz döntésük kihathat egész életükre.
Ezt a helyzetet is csak a több potenciális munkavállaló oldja meg. Sokkal attraktívabbak lesznek a biztos megélhetést nyújtó szakmák, esetleg szakmunkás állások, ha továbbtanulási döntésünk tényleg kihat életünkre.
Az ország sikerének legfontosabb eleme a munkapiac változása. Növelni kell a potenciális munkavállalók számát és a versenyt, a képzési rendszer gyengeségeit pedig orvosolni. Az első lépés azonban az önkéntes munkanélküliség csökkentése, ez a kulcs bármilyen reform sikeréhez. A magyar helyezet válságos, és azonnali, határozott cselekvést kíván, de a problémát pontosan kell azonosítani, hogy jól és megfelelő sorrendben és irányban lépjünk.

Kerpent miniszterelnöknek

admin
Kerpen Gábor, ki ne ismerné ezt a nevet? Neves szakszervezeti vezetőnknek teljesen elment az esze. Azt találta ki, mindenki mondjon le fizetése bruttó 700 ezer forint feletti részéről és azt adja oda a szegényeknek. Én támogatom a javaslatot, de ne álljunk meg itt. Támasszuk fel Kádár Jánost, vagy inkább Sztálint és hívjuk meg magyar miniszterelnöknek, egy pici alkotmányos kiegészítéssel. Ő legyen jogosult törvényeket hozni, ítélkezni és alkotmányt módosítani, mint a régi szép időkben. Így megtakarítjuk a parlamentet, sőt a szakszervezeteket is.

Kerpen zsenialitása, persze Sztálin nélkül is egycsapásra megoldaná a gondjainkat. Többé nem kéne a közszféra túlfoglalkoztatásával bíbelődni, ugyanis 2 hónapon belül megszűnne az költségvetési bevételek 50%-a és a befektetők 50%-a távozna az országból. Csak az adócsalók maradnának, maximum 699.999 Ft bruttó fizetéssel.

Az idiotizmusnak nincsenek határai. 2009-ben valaki képes ilyet kitalálni. Hihetetlen. Kerpennek arra is választ kéne adnia, hogy ki fogja ezen családok jövedelmét kipótolni, mivel gyanítom, akinek 2 millió a fizetése annak rezsije is ehhez közelít, így a családi kassza deficites lenne. Nem tudnák fizetni a hiteltörlesztést, a fejük fölül elárvereznék a házat, vissza kéne adni az autót a lízing cégnek stb. Persze még azt sem tisztáztuk, hogy amennyiben mindkét családtag 700 ezer fölött keres, akkor külön kell adakozniuk vagy összevonva, vagyis bruttó 1,4 marad náluk vagy csak 700?

Kerpen, a tébolyodott azt is meg kéne mondja, mire költsék a szegények ezt a pénzt, mert már eddig is mi fizetjük a kábel tv-jüket, a mobiltelefonjukat, a cigaretta pénzüket, a fröccsüket. Most autót is adjunk nekik? Szerintem inkább azt kéne csinálni, hogy aki szegény, az költözzön be a gazdagok házába és a gazdagok meg menjenek a szegények házába és évente cseréljenek életet. Így lenne igazságos. Csak az a kérdés, hogy ki végezze a munkát, mert aki többet keres az általában nem véletlenül teszi, hanem mert képzettsége és tehetsége erre feljogosítja. Szerintem az lenne az igazságos, ha a jól keresők a putriból is bejárnának villamossal a vezérigazgatói irodájukba, de a fizetésüket addig a munkanélküliek kapnák.

Akinek pedig ez nem tetszik, annak el lehet menni és végre itt marad az ország a munkanélkülieknek és a szegényeknek, aztán éljenek meg ahogy tudnak.

Én mindenesetre javasolnám, hogy Kerpen legyen a miniszterelnök, de ne nálunk, hanem Szlovákiában vagy Romániában. Boldogítsa őket a marhaságaival.

Miért nincs forradalom?

admin 4 hozzászólás

Nálunk minden megtörténhet (kivéve persze bármi pozitív). Egy dolgon csodálkozhatunk csak. Miért nem söpri el a nép ezt az egész kutyakomédiár, miért nincsenek tömegek az utcán és miért nem buktatják meg a kormányzatot?
Ennek több oka van, de sajnos ezek mind összefüggenek.
Az egyik legfőbb, hogy ez egy nyugdíjas és rokkant ország. A fiatalok aránya rendkívül alacsony és hát a nyugdíjasok és rokkantak ritkán csinálnak forradalmat.
A másik ok, hogy még nem elég rossz az embereknek. Mivel még nem tettünk semmit, hogy az országban ne lehessen teljesítmény nélkül élni, ezért még igazából nem fáj senkinek. A kasszában még van némi pénz, még élhetünk egy rendes dzsentri országhoz méltón. Paradox módon az elégedetlenség hiánya éppen azt jelzi, hogy rossz úton vagyunk. Amikor jó útra térünk, és lesz elégedetlenség, azt jelzi majd, nem értettük meg valódi érdekünket.
A tunyaság egyik legfőbb oka azonban, hogy nem mutat senki kiutat. Nehéz úgy lázadni, hogy azt mondjuk ebből elég, ha nem tesszük hozzá, merre tovább. Nincs forradalom a barrikád tetején álló vezetők nélkül, akik feltartott zászlóval mutatják merre kell menni. Itt azonban senki nem mutat utat. Nem tudjuk ez azért van, mert senkinek nincs a tarsolyában egy jövőkép vagy csak taktikázik. Én hajlok arra, hogy ha valakinek lenne egy reális jövőképe, azt fel is mutatná, és ha nem mutat fel ilyet, akkor talán nincs ilyenje, vagy nincs meggyőződve realitásáról.
Egy félreértést azonnal tisztázni kell. A mostanában divatos közgazdászok által kreált gazdasági programoknak semmi közük a jövőképhez. Ezek nem társadalmi célokat fogalmaznak meg, csupán gazdasági intézkedéseket. Olyan jelszavakkal senki nem megy az utcára, hogy le az EVA-val vagy csökkentsük az elvonási szinteket.
Rendes társadalmi célok kellenének. Nem megszorítás kell, hanem olyan rendszer, amely fejlődőképes országot eredményez. Nem azért kell csökkenteni a szociális juttatásokat, nem azért kell szigorítani a nyugdíjazás feltételeit, mert a költségvetésnek erre van szüksége, hanem mert a társadalomnak kell ez. A jelenlegi juttatási szint munkanélküliségre, a nyugdíjazási rendszer pedig nyugdíjasságra ösztönöz. Ez nem jó a társadalom, de az egyén szempontjából sem. A munkanélküli vagy nyugdíjas lét nem egyenértékű az aktív dolgos élettel. Innen nézve, ezek társadalmi célok és ehhez hasonlókat kéne egy hiteles politikának felvázolnia.
Végre ki kéne álljon valaki és célokat felmutatni és biztos vagyok benne, hogy követnék. Akkor lenne értelme elsöpörni a jelenlegi bagázst.

Két tojás, meg a gondolatrendőrök

admin

Gyakran mondják az egyforma dolgokra, olyan, mint két tojás, pedig mostanában két azonos szakajtóból származó tojás között akár 2 év különbség is lehet, letöltendő szabadságvesztésben. Ez sajnos nem tréfa. Mire is gondolok. Amennyiben bemegyek a szomszédhoz és ellopok tőle egy, vagy akár egy tucat tojást, nem kapok semmilyen büntetést, aztán kimegyek egy tüntetésre és hozzávágok egyet valakihez, akinek politikai nézeteivel nem értek egyet és kapok 2 év letöltendőt.
Tudom, az lenne az egészséges, ha politikai véleményünket nem az utcán és nem tojásdobálással oldanánk meg, de azért ez a legjobb demokráciában is előfordul. Szívesen feltenném a kérdést, melyik árt többet egy ország működésének, ha büntetlenül lehet egy szakajtó tojást lopni, akár minden nap, vagy ha tojást dobálunk politikai nézeteink kifejezésére? Nem akarom megválaszolni a kérdést, de egy biztos, hogy 2 év különbség nincs társadalmi súlyosságban.
Persze egyesek úgy reagálnak erre, hogy a melegek dobálása nem politikai véleménynyilvánítás, csak szimplán primitív gyűlölet. Ez természetesen nem igaz. Ahogy a meleg felvonulás is politikai tett, egyfajta szabadság értelmezés kinyilvánítása, úgy a tojásdobálás nem általában a melegeknek szól – még akkor sem, ha ezt az érzelmek hevében valakik úgy gondolják – hanem csak a politikai nyilatkozatnak. Aki dobál, úgy gondolja, ez már túl van azon a szabadságfokon, amit az ő ideológiája még megengedne. Ezért jogilag is aggályos a két év, mert ez így csak a véleménynyilvánítás egy formája és tudjuk azt így korlátozni nem lehetne. A jelenlegi magyar politika, azonban nem fogékony az ilyen részletekre, mert jobban fél a gyűlöletkeltéstől, mint a hétköznapok ellehetetlenítésétől.
Van azonban, amitől ennél is jobban kéne félni és az maga gyűlölet és azt kiváltó okok.
A gyűlöletbeszéddel ugyanez a helyezet. Immár évek óta próbálják elfogadtatni ennek büntetését. Ez inkább a tyúk és a tojás dilemmájára emlékeztet. Mi volt előbb, a gyűlöletbeszéd vagy a gyűlölet? Mi okozza a gyűlöltet, a beszéd vagy a gyűlöletet okozza a beszédet? Miért küzdünk szavak ellen, miért nem az azokat kiváltó érzelmek, vagy az érzelmeket kiváltó okok ellen?
A beszéd tiltásával nem lehet megállítani a világot, csak diktatúrában, ott is csak egy ideig. Mondjuk 40 évig. Amikor a szavak ellen küzdünk, a gondolatok ellen küzdünk, mert amit nem mondhatok ki, azt gondolnom sem szabad. Ez pedig lehetetlen feladat, talán még Észak-Koreában sem sikerült. Azt a kérdést is fel lehet tenni, meg lehet-e tiltani, hogy gyűlöljünk valakit? Nyilván nem. Azt tiltani kell, hogy mások ellen izgassunk, de hogy gyűlöljünk, azt nem
Azon kéne inkább elgondolkodni a kormányzatnak, miért vált hirtelen a „gyűlöletbeszéd” olyan népszerűvé? Az addig erre nem fogékony polgárok miért küldözgetnek körbe olyan e-maileket tömegesen, amik egyesek szerint kimerítik a gyűlöletbeszéd tényállását.
Súlyos folyamatok indultak be az országban, amiknek a végét nem láthatjuk, de egyet biztosan tudhatunk, történelmi folyamatokat beszéd tiltásával, vagy a politikai véleménynyilvánítás korlátozásával nem lehet megállítani. Ezzel az erővel abban is hihetünk, hogy a javasasszony ráolvasása mulasztja el a betegséget. Amikor egy országban, az addig békés emberek tömegesen kezdenek el a szélsőségek oldalára sodródni, másik népcsoportokat szidni, akkor nem azon kéne gondolkodni, hogy büntetem őket ezért, hanem azon, mi történt, ami ezt kiváltotta. Az okot kell megszüntetni, nem az okozatot, amennyiben ezt nem tesszük, tudjuk mi történik, erre már vannak történelmi tapasztalatok. Tanuljunk belőle.

Kutyázó Hungarikus

admin

Ajánlanék egy kísérletet az olvasónak. Amikor legalább 5-en vannak együtt, nem egy polgári körön vagy pártértekezleten, tehát politikailag „sokszínűen”, próbáljanak megegyezni 3 olyan közszereplőben, akit a társaság minden tagja feddhetetlennek és elismerésre méltónak tart. A mai magyar valóságban ez lehetetlennek tűnik. Itt szinte nincs név, akiről nem mondja egyből valaki, az egy korrupt barom. Elképzelhető, hogy ez azért van, mert itt mindenki idióta és féltudású, tehetségtelen, de valószínűbb, hogy a mi készülékünkben van a hiba és csak egyszerűen mi vagyunk a kutyázás népe. A mindent és mindenkit leszóló, mindenben a rosszat kereső, a hibáit másra kenő, felelősségvállalás és közösségi érzés nélküli embertömeg. Akinek azért nincsenek példaképei, mert alkalmatlan arra, hogy másokra felnézzen, mert saját önértékeléséhez szüksége van mások lenézésére. Ez lenne a magyarság egyetlen közös tulajdonsága? Remélem, találunk mást, de most semmi nem jut eszembe ezen kívül.
A kutyázás nemzeti sport és meglehetősen népszerű, de nagyon sok bajnak a forrása.
Ez a mentalitás felelős a társadalmi tőkénk teljes leépüléséért, az együttműködési képtelenségért, a bizalmatlanságért, a mindenki az ellenségem mentalitásért és ez felelős azért, hogy nem vagyunk képesek elzavarni azt, aki rosszat tesz az országnak, mert nem tudunk egyetérteni abban ki jöjjön helyette.
Ez felelős fejlődésképtelenségünkért, cselekvésképtelenségünkért, mert mindig találunk valakit, akire ráfoghatjuk rosszsorsunkat, mindig van kire mutogatni, soha nem kell belátnunk, az életünk és sikerünk rajtunk múlik és nem másokon.  Ezért várjuk az államtól a gondoskodást, mert ha ő cselekszik, csak ő hibázhat. A kutyázás életstratégiánk része.
A most legnépszerűbb kutyázó stratégia minden gondunkat az elitre kenni. Nagy a baj, ezért el kell hitetni magunkkal, hogy nem vagyunk hibásak, elég, ha lecseréljük a féltudású elitünket egésztudásúra, minden megoldódik. Ez az utolsó mentsvár, valakik megint a könnyű utat ajánlják, amikor már nyakig ér a kaka. Nem kell cselekednünk, csak másra mutogatni. Mások rontottak el mindent, a felelősség nem a miénk, bennünk nincs hiba, nem kell szembenéznünk felelősségünkkel. Ők vigyék el a balhét.
A féltudású koncepció egyébként is tökéletesen megfelel a kutyázók népének. Az a legjobb benne, hogy egy-két ember kivételével az egész ország a jó oldalon lehet. Csak kutyázni kell a féltudásúakat és máris egésztudású vagy.
Azért ezzel vannak gondok. Az elit minden tagja is féltudásúnak tartja a többi tagot és magukat egésztudásúnak. Szerintük is el kéne zavarni mindenkit rajtuk kívül. Mivel nincs egy radar vagy legalább egy vizsga, amivel meg lehet állapítani, ki melyik oldalon áll, nincs könnyű dolgunk az új elit kiválasztásánál. Persze, létre lehetne hozni egy tudásvizsgáló intézetet (szeretjük a hivatal szaporítást), és az egyesével megvizsgálna mindenkit. Esetleg maradhat a régi módszer a választás, de az nem jó, így jutottunk ide, ezek sem tűntek féltudásúnak annak idején. Mi van, ha álcázza magát az új elit is, megtanul néhány Petőfi verset és azt mormolgatja magában, hogy egésztudásúnak látsszon. Nem egyszerű kérdések.
Azt is megkockáztatom nem is lehet megválaszolni őket, mert nem is ez a lényeg. Ez is csak egy olyan kifogás, amit a folyton fogyókúrázók mondanak, akik ha „semmit” nem esznek akkor is híznak. Ezeknek szokták mondani, hogy a Gulágon nem hízott el senki. Magunknak azt tudom mondani, egész tudású népből nem lesz féltudású elit. Beszéljünk egy kicsit a féltudású népről, mert arról igazán érdemes. Mindannyian próbáltunk villanyszerelőt, asztalost, kőművest stb. keresni otthoni munkákra. Nincs olyan közöttünk, aki még nem járta meg ilyennel. A trehány, átvágós, maguk után ki nem takarító, időre nem teljesítő munkásokkal tele a padlás. Az unott arcú beszólós pincérekkel, a hivatalokban hatalmaskodó előadókkal, a siránkozó fodrászokkal, a bunkó sofőrökkel szintén. Nem tudunk olyan szakmát, az életnek olyan területét mondani, ahol a nálunk sikeresebb országokban nem teljesítenek jobban az ott dolgozók. Féltudásúak vagyunk itt mindannyian. Nem vagyunk elég motiváltak, nem akarunk küzdeni és versenyezni. A milliomost csak az különbözteti meg a többiektől, hogy ő 40 évesen megy nyugdíjba, a többiek 55 évesen, de mindannyiunk életcélja egy nyugdíjasszerű élet. Mindenki kényelmesen akar élni, a társadalomban nincs verseny, mert nem is kell. Olyan országban, ahol 3,9 millióan dolgoznak és 10 millióan élnek nem kell teljesíteni, mert nincs verseny a munkapiacon. Munkaerőhiány van és nem munkanélküliség. Az önkéntes munkanélküliség, (ez közgazdasági kategória és nem valamiféle szegényellenes kiszólás) talán nálunk a világon a legmagasabb. Köszönhetően a bőkezű, könnyen hozzáférhető és kihasználható szociális rendszernek, a leszázalékoltatás egyszerűségének. Az érzés, hogy nem éri meg dolgozni, milliók számára teljesen elfogadott  Miért is kéne teljesíteni egy olyan országban, amelynek alkotmányában ilyen mondatok szerepelnek: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”
Ehhez a szociális biztonsághoz hozzájárul a közszféra is. Itt még létezik a kapun belüli munkanélküliség, a szocializmusból itt ragadt változata. 300 ezerrel kevesebben képesek lennének ellátni egy ekkora ország közszférájának működtetését. A jelenlegi rendszerben, képzett, a piacon is használható emberek tömegeit vonják el fölöslegesen a munkapiacról. Ezeket az embereket vissza kéne hozni a piaci szegmensbe, ennek legnagyobb haszna nem a költségvetés kiadásainak csökkentése lenne, hanem, hogy serkentenék a munkapiacon a versenyt. Persze, úgy gondoljuk ennyi embert nem lehet elbocsátani. Igaz ennyi szabályt, ami nálunk van, csak ennyi emberrel lehet létrehozni és megpróbálni betartatni (sikertelenül). Arról ne is beszéljünk, hogy több köztisztviselő több szabályt hoz létre, ami több adminisztrációt jelent a lakosoknak és a vállalkozásoknak.
Ennek a munkapiaci helyzetnek a romboló hatása érződik az egész társadalomban, ugyanis nincs alulról jövő nyomás a munkavállalókon, a tudósokon, az értelmiségen, az eliten. Nem kell attól félni, hogy valaki a helyedre ugrik, ha nem teljesítesz eléggé. Ennek „hasznát”, nem csak a közszféra és az önkéntes munkanélküliek élvezik, hanem mindannyian. Ezért akadályoznak meg a munkavállalók olyan változásokat is, amik számukra látszólag előnyösek lennének. Pl. a munkanélküli és szociális juttatások változásai, az egészség biztosítás rendszerének átalakítását, a közszférabeli leépítéseket. Ezek ugyanis növelnék a versenyt, ami a kényelmes kihívások és versenytársak nélküli életet veszélyeztetné. Maradjanak csak a munkanélküliek és a közalkalmazottak, ott ahol vannak. Nem kell, hogy tülekedjenek az állásokért, mert nekünk kevesebb lesz.
Van még itt más gond is, mert ezzel szemben kialakult egy új, nagyon szűk kaszt, akik nem akarnak a C ligában nálunk versenyezni, ezért már eleve úgy képzik magukat, hogy külföldre mehessenek dolgozni és az ottani követelményeknek feleljenek meg. Így, akik képesek lennének megtörni ezt a folyamatot, elhagynak bennünket. Így napról napra kontraszelektáltabbá válunk. Az ország, ahol 2-es átlaggal felvesznek mérnöknek, nem lehet működőképes. Itt nem az elit féltudású, hanem mindenki egységesen, mert nálunk ez így ésszerű. Minek teljesíteni, ha ez is elég. Legalábbis eddig elégnek látszott. Egy ilyen országban ki váltaná le az elitet. Nincs elég ember az ország normális működtetéséhez és fejlődéséhez, mindenkinek meg van a helye. Akik képesek lennének elvezetni az országot, jól fizető állásokban ülnek, kényelmesen élnek vagy saját vállalataikat vezetik. Ezért nem kell félni a politikusoknak, ezért elég a C ligás teljesítmény.
Meg lehet történelmi léptékű elemzésekkel magyarázni, hogy miért féltudású az elit vagy a nép, de nincs rá szükség. Egyszerűen 4 millió ember túl kevés, hogy egy ekkora gazdaságban versenyezzen, a külföldről jövő verseny eddig nem érte el az ingerküszöbünket. Most el fogja, de valószínűleg nem tanít nekünk semmit, mert megint azzal áltatjuk magunkat, hogy elég az elitet lecserélni és minden megy a maga útján tovább, esetleg még könnyebben. Mivel nincs másik elit, a jelen helyzetben úgy tűnik, csak helycsere lesz és ehhez nem is kell semmit tenni a másik oldalnak. Akik itt voltak, azok lesznek ott és akik ott, azok lesznek itt. A nép meg örülhet, hogy megkapta a „változást”, amire vágyott.
Tovább ücsöröghetünk még vagy 15 évig langyos vízben és kutyázhatjuk egymást, legalább erre jó, hogy gyógyvíz nagyhatalom vagyunk. Aztán 2025 körül végleg kihúzzák a dugót.

A mi kis robot kakasunk

admin

Nem tudom általában a köztársasági elnök politikus-e, de a jelenlegi tuti nem az. Igaz, hogy Sólyom a neve, de inkább kakasként viselkedik. A nemzet egységét megszemélyesítő elnök legfőbb tulajdonsága a kompromisszum-készség kéne legyen. Bármibe belemegy, bárkivel szövetkezik, hogy az ország sikerét és jobb működését elősegítse, félreteszi a presztízs szempontokat és csak az érdekli, boldoguljunk, fejlődjünk..

No, a miénk ennek az ellenkezője. Neki csak a jog és a saját elképzelései számítanak. Egy alkotmányos robot, sőt egy kakas robot, aki bárkivel összekap a maga merev módján. Érzelmei nincsenek a büszkeségen kívül, nem érez semmit, nem fél és nem örül, csak a jogokat követeli. Azt is persze az ő saját jogértelmezése szerint. Persze, ő tévedhetetlen, ő csak jól dönthet, nincs benne soha semmi kétség.

Csak sémákban és közhelyekben gondolkodik, érzelmi sivársága miatt nem látja át az élet komplexitását. Szeretetet nem érez, de legalább gyűlölni tud és ez az egyetlen jó tulajdonsága. Utálja Gyurcsányt, aki azért, legyenek bármilyen politikai nézeteink, valljuk be, megérdemli.

Megrökönyödve nézzük immár néhány éve, hogy a robot kakas megpróbálja különböző jelöltjeit, különböző posztokra megválasztatni az országgyűléssel. Ez alatt az idő alatt bebizonyította, képtelen a kompromisszumokra, megérthettük, ha olyan világban kéne élnünk,, amilyen az övé, nagyon rosszul érzenénk magunkat. Ott nem lenne barátság, nem lenne kellemes céltalan beszélgetés egy pohár bor mellett, nem lenne tányértörés és megbékélés, nem adná fel senki az elveit másokért, a békéért vagy a szerelemért.

Nem cserélnék a robot kakassal, és nem akarok az ő világában élni, még akkor sem, ha Gyurcsányéban még annyira sem akarok.

Polgárháború a lelkekben

admin 3 hozzászólás

 

Annyit beszéltünk róla, megérkezett, Magyarországon polgárháború van cigányság és magyarság között. Legalábbis a lelkekben. Az utóbbi idők erőszakos cselekményeinek értékelése és hatása megdöbbentő és nem lehetünk benne biztosak, hogy nem valami sokkal rosszabbnak a kezdetét jelenti. A jelek mindenesetre ezt sugallják.
A Cozma gyilkosság és a tatárszentgyörgyi eset két gyalázatos bűncselekmény, mindkettő elkövetéséért csak azok vádolhatók, akik elkövették őket. Az egyiket feltehetően cigány bűnözők követték el, a másikról egyenlőre fogalmunk sincs kik voltak. Ma azonban úgy áll a helyzet, hogy az egyiket általában a cigányság nyakába varrják, míg a másikkal az egész magyarságot vádolják. Ráadásul összevetik és egymáshoz képest értékelik az eseteket, ami rémisztő.
Azt kell mondjam, ez sajnos nem is a legrosszabb fejlemény. Az emberek csak háborúban fogadják el mások meggyilkolását vagy keresnek érzelmi kibúvót a gyilkosság elfogadására.. Ma nincs háború mégis ez történik.
Sajnos azt tapasztalni, hogy szörnyülködnek a gyermek megölésén, azonban sokszor ott van egy DE. DE Cozmát is durván kivégezték, DE a cigányságnak is vannak bűnei. Csak háborúban van DE, békében csak szörnyülködést. Ma pedig DE-ket hallani. Hallani DE-ket máshol is. Mohácsi Viktória minősíthetetlen módon halálversenyt rendezett, jóformán jogos önvédelemnek állította be a Cosma gyilkosságot, nála egy rasszista sportoló diszkó verekedésbe keveredett és a vita hevében leszúrták. Botrány és ezért egy ilyen politikusnak azonnal le kéne mondania. Sajnos a sor még itt sem ér véget. A TV2 esti híradójában egy helyi cigányember azt mondja, ha nem találják meg a tatárszentgyörgyi elkövetőt, akkor bosszú lesz.  Szörnyű hallani is. Kin fognak bosszút állni, ha nem tudják ki az elkövető? Az egész magyar népen, vagy találomra vesznek valakit és megölnek, vagy mire gondol pontosan ez az ember? Nem merít-e ki valamilyen jogi tényállást önmagában ez a kijelentés? Hova haladunk?
A politika és a rendőrség képtelen kezelni a helyzetet. Olajat öntenek a tűzre, amikor azt sugallják rasszista bűneset volt, vagy kategorikusan kijelentik nincsenek ilyen indokok. Hogyan dönthetik el előre milyen indokból öltek és kik. Még amikor a gyanúsítottakat elfogták, akkor sem lehet gyilkosnak titulálni őket csak az ítélet után, addig csak gyanúsítottak. Nem lehet elfogadni még célzás szinten sem gyilkosságokat, nem lehet felmenteni gyilkosokat, még a lelkünk legmélyén sem.
Meg kell állítanunk a lelki polgárháborút, mert előbb utóbb valósággá válik. A mai magyar politika nem képes ezt a helyzetet kezelni, csupán kihasználni, azt viszont vastagon.
Mi nem sokat tehetünk, ők meg nem tudnak. A gyűlöletbeszéd tiltásával nem lehet megállítani a gyűlöletet, csupán a róla való beszédet, de nem gondolat rendőrségre van szükségünk, hanem valódi utcai rendőri jelenlétre. Térjünk már észhez!