Régebbi írás, de beleillik az előzők sorába.
Biztosan mindenki emlékszik arra a pillanatra, amikor először adott pénzt valakinek, hogy jobb szolgáltatást, méltóbb elbánást kapjon ő vagy rokona. Nincs túl sok kétségem: minden magyar családnak van legalább egy tagja, aki elvégzi a család ilyen irányú „kötelezettségeit”. Ezt az élményt általában egy orvosi rendelőben éljük át először, mert ha nem is vagyunk képesek más célokért megvesztegetni valakit, gyermekünk, szüleink egészségéért megtesszük.
A korrupció alapiskolája
Én jól emlékszem, az első esetre. Sokáig készültem, kikérdeztem ismerőseimet, hogy megy ez? Bátorítottak, ez „természetes”. Az izgalom nagyon profánul oldódott föl, az orvos olyan természetességgel csúsztatta a zsebébe az akkori átlagfizetés negyedét tartalmazó borítékot, mint aki minden nap ezt csinálja. Hát, gondolom, ezt is csinálta. Megértjük az üzenetet, a másik fél ezt természetesnek tartja, ezért nem kell rosszul éreznünk magunkat, neki kéne. Oldódnak gátlásaink, sőt, rájövünk az itt megszerzett „tudás” máshol is hasznosítható. Aztán jön a parkolóőr, a kalauz, valaki az önkormányzatnál, a rendőr, stb.
Inkább Hipokrita mint Hippokratész
A hálapénz orvosi meghatározása meglehetősen hipokrita képződmény: az orvosnak utólag adott önkéntes juttatás; az orvosnak olyan magatartást kell tanúsítania, melyből egyértelműen következik, hogy az ellátás minősége a juttatástól független. Tudjuk, ez a gyakorlatban másképp van. Nem előre fizetünk, de nem is teljesen utólag. Az első fizetés a második látogatást befolyásolja. Senki sem kockáztat. A szolgáltatatás minősége pedig nem a jó vagy a rossz műtétről szól, hanem arról, hogy mennyit kell várni, mennyi időt szánnak rád, mennyire vesznek komolyan, ne adj’ isten emberszámba, vagy milyen szobát kapsz. Szóval ez nem valami kedves gesztus, hanem megvesztegetés.
Itt tanuljuk meg, hogy ez működik és nem is nehéz. Innen indulva jut többségünk egy idő után tévesen arra a következtetésre, hogy pénzzel minden elintézhető, a korrupcióval megszerzett előny: „ügyesség.” Amikor pedig elég sokan gondolják ezt egy országban, már erre építik gazdaságukat és társadalmukat.
Magyarországon versenyelőny, ha valaki jól tud vesztegetni, vagy hagyja magát megvesztegetni Aki úgy gondolja, elhivatottságból lett orvos és nem hajlandó pénzt elfogadni, vagy vállalkozó, de nem hajlandó leadni a százalékot, annak felkopik az álla. Lehet ő a legjobb, versenyhátrányba kerül azokkal szemben, akik kényelmesen élnek, kevesebb elhivatottsággal.
Azt hiszem, mindannyian egyetérthetünk: egy ilyen rendszer nem előre visz.
Elveszítendő illúziók
Az egészségüggyel kapcsolatban le kell számolnunk néhány illúzióval.
1. Az egészségügy soha nem volt ingyenes.
Az egyetlen dolog, amiben nálunk nemzeti egység alakult ki, az a vizitdíj eltörlése volt, pedig vizitdíjat mindig is fizettünk, és fizetni is fogunk, hiába törölték el a 300 Ft-ot. Miért volt rosszabb a közösbe fizetni 300 forintot, mint az orvosnak ötezret? Mert nem bízunk meg abban, ami közös. Az a biztos, ha tudják, tőlem kapták, és nem elég, ha az orvos elméletileg tudja, én is beletettem a közösbe azt, amiből fenntartják a rendszert. A mai biztosítási rendszer legnagyobb gyengéje éppen az, hogy nem tartjuk valódi biztosításnak. A fizetés és a szolgáltatatás elválik egymástól, azt sem tudjuk, mennyit fizetünk pontosan. Nem választhatunk, nem szabhatjuk az igényeinkhez az érte járó szolgáltatást és nem is kérhetjük számon. Mint az úthálózat: van, de nem mondhatjuk, hogy én jobban féltem a kocsimat, hajlandó vagyok többet fizetni, de az én utam legyen jobb. A szocializmusban megtanultuk, ami mindenkié, az senkié, vagyis a kiváltságosoké, mert mindenki egyenlő és vannak egyenlőbbek. A szocializmusnak csak akkor lesz valóban vége, ha ez a mentalitás minden területen kihal, az egészségügyben is.
2. Jelenleg is piaci viszonyok vannak az egészségügyben.
A hálapénz a szocializmus piacgazdasága. Senki ne gondolja, hogy az egészségügyben nem működött és működik egy deformált piac. Attól deformált, hogy a pénzen kívül a kapcsolatrendszer szabja meg, hogy valaki milyen gyógyítást kap és kitől. A legjobb orvosok gyógyítanak a legtöbb pénzért és hozzájuk a legnehezebb bekerülni. (Természetesen vannak üdítő kivételek, de ezek szükségszerűen kivételek.)
A probléma a deformált piacgazdasággal az (is), hogy az ember nem lehet biztos benne, hogy a pénzéért jó ellátást kap, mert semmilyen számonkérési lehetőség nincs, és a befizetett hálapénzt még a legrosszabb szolgáltatás esetén sem lehet visszakapni. A szabad orvosválasztás létezik, de csak annak, akinek van elég pénze és kapcsolata.
3. A rendszer „igazságossága”.
· A rendszer a lehetséges rendszerek legigazságtalanabbika. Aki azt gondolja, hogy ma a gazdagabb és jobb kapcsolatokkal rendelkezők nem kapnak jobb ellátást, az nem ebben az országban él. Mivel a hálapénz világában nincsenek árak, mindenki annyit ad, amennyit megengedhet magának, vagy amennyiről úgy gondolja, ezért már biztosan jól ellátják. De mi van akkor, ha, amit gondolok, kevés, vagy kevesebb, mint amit a szomszéd ágyon fekvő adott, vagy nem kevesebb, de őt valaki beprotezsálta? Akkor hiába fizetek, rosszabb szolgáltatást kapok, mint ő. Az igazi versenyhelyzetben, az árak ki vannak írva, az egyik intézményben magasabbak, a másikban alacsonyabbak. A több pénz jobb szolgáltatást jelent, ha befizetem, ugyanolyan szolgáltatást kapok, mint mások. Ilyen esetben elméletileg a kapcsolatok is háttérbe szorulnak. Ezért egy szegényebb, kevesebb kapcsolattal rendelkező ember is dönthet úgy, hogy spórolt pénzét jobb szolgáltatásra költi, míg ma ezekre a helyekre neki szinte lehetetlen bejutni, mert nem elég egy műtétért 300 ezer forintot fizetni, még kapcsolat is kell, aki bejuttat az orvoshoz.
· A hálapénzre nem lehet biztosítást kötni, ezért az egészségbiztosítás lényege, a kockázat szétterítése a társadalomban: nem működik. Aki gyakran beteg, anyagilag is tönkre megy. A másik rendszerben, ha valaki jobban fél a betegségektől, köthet biztosítást, magasabb szolgáltatási szintre.
· Az orvosok oldaláról nézve is igazságtalan a rendszer. Szemtelenül alacsonyak a hivatalos fizetések és nem tesznek lehetővé a valódi differenciálást. A hálapénz csak egyes területeken jelentkezik rendszeresen. A 16 órát műtő baleseti sebész, az altatóorvos vagy a patológus hátrányban van a nőgyógyásszal, szívsebésszel, onkológussal szemben. Az egészségügy csak a szakmák együttesével működőképes, a betegek érdeke azt diktálná, hogy igazságosak legyenek a bérek. Ez azonban a mai rendszerben lehetetlen. Nem adhat magasabb bért az igazgató annak, akiről tudja, hogy kevesebb hálapénzt kap.
· Igazságtalan a rendszer a magánrendelőkkel szemben is. Ott az orvosok a saját maguk által vásárolt gépeken adózott jövedelmet termelnek, míg az állami gépen adózatlan magánjövedelem termelődik.
4. Kivételezettek kasztja
A súlyosabb kérdések most jönnek. Miért jogosult az orvosok egy része adómentesen pénzt keresni, amikor mi többiek, nem? Miért nem ellenőriz az APEH a rendelőkben úgy, mint a presszókban? Miért vannak az orvosok kivételezett helyzetben? Miért nézik el nekik, hogy a munkahelyük eszközeit saját célra használják? Mit mond az orvos egy vagyonosodási vizsgálat esetén?
Nézzük a kérdést a betegek oldaláról. Igazságos-e, hogy a magyar lakosság jó része semmit nem tesz saját egészségének megőrzése érdekében, hanem azt várja, hogy gyógyítsa meg az egészségügy. A megelőzés a legolcsóbb és leghatékonyabb módszer, de a lakosság zöme nem jár szűrővizsgálatokra, masszívan dohányzik, nem sportol, nem próbál egészségesen étkezni, töményet iszik és több gyógyszert eszik, mint kellene. Nem véletlen, hogy a világ nagy gyógyszerfogyasztói közé tartozunk. Amerikában egyes kórházak nem hajlandók megműteni a lábtrombózisos dohányos betegeket, amíg nem szoknak le a dohányzásról. Mondván, hogy az önmagában megszüntetné a problémát. Nálunk a terhes nők 30 százaléka dohányzik egy tavalyi adat szerint.
4. Tökéletes egészségügyi rendszer nincs!
Minden rendszerrel elégedetlen valaki. Mindenhol folyamatosan a rendszer átdolgozásán gondolkodnak, mert veszteséges, nem elég szolidáris vagy túl hosszúak a várólisták. A mi rendszerünk senkinek sem jó, mégis mindenki védi. A legjobb azért mégis az egészségügyi szakmának, mert nagy előjogokat biztosít, nem kényszerített felelősségvállalásra és teljesítményre. Nagyon jól élhet benne az is, aki csak alibizik, és nagyon rosszul, aki halálra dolgozza magát. A betegeket semmi sem védi, gyakorlatilag az orvosi műhibákért sem vállal felelősséget senki. Nálunk mindenki arra vágyik, hogy amerikai műszerezettség, svájci szervezettség és svéd szolidaritás legyen, de magyar hozzáállás és magyar teljesítmény mellett.
Hálapénz és orvosi korrupció
Van az orvosi korrupciónak olyan rétege is, ami már bűncselekmény vagy annak határán áll: az indokolatlan leszázalékolás, a gyógyszergyártókkal való összejátszás, pénzért betegszabadság. Tipikus eset, ha valakit ki akarnak rúgni a munkahelyéről, gyorsan orvoshoz szalad, kiíratja magát, mert betegállományból nem lehet elbocsátani. Ezzel a munkaadónak, és a társadalombiztosításnak is kárt okoznak, és soha nincs belőle botrány.
Félreértés ne essék: nem az orvosok rosszak, a rendszer rossz. A magyar társadalom egésze is így működik. A versenyszférában is. Minden területen rendet kéne tenni, de az orvosoknál az elsők között, mert a hippokratészi eskü ezt a szakmát más erkölcsi magasságba helyezi. Ennek ellenére egyre inkább az az érzésünk, ha nincs pénz, nincs lelkiismeret sem, pedig aki ingyen nem lelkiismeretes, pénzért sem lesz az.
Kézenfekvő megoldás nincs. Valahogy (legalább) odáig kellene eljutni, hogy a hálapénzt a kórház kapja és adózzon. A hálapénzek központosítás is jó ötlet, mert akkor a többi kolléga figyeli, hogy mindenki leadja-e a pénzt a közösbe. A végső cél nem lehet más, mint a hálapénz törvényesítése, vagyis az árak kifüggesztése: nem deformált, igazságtalan, hanem igazságos versenyhelyzet, valódi biztosítással.
A hálapénznek hála, ma mindannyian részt veszünk a korrupcióban, ezért csak magunkkal együtt tudnánk azt megvetni. Pedig olyan országot kéne építeni, amelyben a korrupció megvetendő és nem az „ügyesség” fokmérője.