Az írás a tavalyi év folyamán készült, azóta aktualizálódott, de a rasszista vádtól való félelmek miatt nem akartam közölni. Az utóbbi időben azonban Sólyom László több pontban is hasonlóan nyilatkozott, ezért felbátorodtam.
A felszín alatt forrnak az indulatok, minden nappal közelebb jutunk a kitöréshez. Magyarország számára ma a cigánykérdés a legnagyobb társadalmi és gazdasági kihívás, amely akár polgárháborúhoz vezethet, de ez a legnagyobb lehetőség is, mert ha sikerülne integrálni a cigányságot, olyan új erőforrások jelennének meg a társadalomban, amelyek a 21. században biztos sikert garantálnának. A bajt tetézi, hogy többnyire csak szélsőséges vagy a kérdés bármilyen gyakorlatias megközelítésében a rasszizmust sejtő vélemények hallatszanak.
Hogy egyáltalán hozzákezdjünk az egészhez, le kell szögeznünk valamit. Nem lehet a gondok idáig fajulásáért csak az egyik oldalt vádolni. Gyakran elhangzik például, hogy integráció nélkül nincs jövő, de hogy a cigányság vajon akar-e integrálódni, az integráció jelentőségét megértette-e, arról nem beszélünk.
A túl sok tabu egyik legfőbb oka a politikai korrektség fogalmának félreértelmezése. Igaz, hogy Amerikában nem lehet sértőn beszélni a színesbőrűekről, viszont nyugodtan le lehet írni, hogy 2007 júniusában százezer afrikai-amerikai férfiból 4618 börtönben ült. Spanyol-amerikai származású („Hispanic”) férfiak esetében ez a szám 1747, fehéreknél 773. Vagy hogy Új-Mexikóban a húsz és harmincöt év közötti feketeférfiak harminc százaléka folyamatosan börtönben ül. (Az amerikai Népszámlálási Iroda még nem eléggé PC, továbbra is a „fekete” terminust használja az afroamerikai vagy afrikai-amerikai helyett.) Nálunk egyszer hangzottak el számok, és az ilyen reakciókat váltott ki: „Nem mást állított, mint hogy életük a születés pillanatában meghatározott, vagyis a lopás- és rablásvágy vérükből és/vagy a kultúrájukból fakad.” (Munk Veronika, Index)
Nem kell félni a tényektől, nem ők az ellenség, hanem a tények rasszista értelmezése. Bennem az is felmerül, hogy aki fél a számoktól, azt gondolja, hogy a cigányság igazából annál is több bűnt követ el, mint amennyit az emberek neki tulajdonítanak. Persze nem tudjuk, mert a becslések is prekoncepció mentén készülnek. A példaértékű Amerikában a statisztika mindent tud a feketékről. Iskolai eredményeiket, a munkahelyi előrejutásukat, a szakmai megoszlásukat, bűnelkövetéseiket. Az adatok sokszor nem örömtelik, de jobb ismerni a valóságot, mint az emberekre bízni, hogy saját hiedelemviláguk szerint megalkossák azt. Az adatvédelmi okokra hivatkozó statisztikanélküliség éppen a cigányság érdekeit sérti. A Rasszizmus és az Intolerancia Elleni Európai Bizottság (ECRI) is támogatta az etnikai alapú adatgyűjtést – az emberi jogok tiszteletben tartása mellett – 2007-es magyarországi jelentésében.
Lehet rasszistának, szociálisan érzéketlennek nevezni, aki azt mondja, hogy egyetlen munkaképes ember se kapjon segélyt, vagy hogy külön osztályban jobb eredményt érnének el a cigányok, de nem érdemes. Ezek nem rasszista kijelentések, csupán másfajta szakmai-politikai megközelítések. Amerikában a szegregáció szigorúan tilos, de bárki érvelhet úgy, hogy a feketék előmenetele nem rosszabb tiszta fekete osztályokban, ez még nem szegregáció. Nálunk az ilyen kérdéseknek még a szakmai vitáját sem nézik jó szemmel.
A többségi társadalom lerasszistázása, kirekesztőnek bélyegzése olyan folyamatot indított el, amely a cigányság integrálását nehezíti. Mindenekelőtt egyre erőteljesebben elkülöníti a többségtől a cigányságot, hiszen ha van a rasszista többség, akkor ők úgysem tudnak kitörni, mert a gonosz többség nem engedi, egyéni erőfeszítéseik hiánya nem számít. Ebből egyenesen következik, hogy bármilyen nem megfelelőnek ítélt cselekedetet, rendőri intézkedést, egy – szerintük – későn érkező mentőt, rasszizmusként értelmeznek. Sérelmek azonban mindannyiunkat érnek, ezeket különbözőképpen dolgozzuk fel. Amennyiben a cigányság számára egyetlen feldolgozásként a többség okolása létezik, akkor teljesen fejlődésképtelenné válik, mert saját felelősségével nem kell szembenéznie.
Természetesen nem akarom azt mondani, hogy nálunk nem létezik rasszizmus. A teljesen bigott rasszisták aránya tíz-tizenöt százalék, az agresszíveké ezen belül négy körüli. A statisztikai rasszisták aránya azonban a maradék népesség nyolcvan százaléka. Ezt a kifejezést azokra használják, akik a cigányság statisztikailag igazolt munkanélküliségét, képzetlenségét, vagy negatív tapasztalataikat általánosítják és racionális okokból kerülik a cigányokat, utasítják el szomszédságukat, vagy álláskérelmüket. Egyenlőségjelet tesznek a segélyezettek és a cigányság közé, ahogy például Kállai Ernő kisebbségi ombudsman is. Az ilyen rasszisták, azonban nem gondolják, hogy nincsenek rendes cigányok a bigottakkal ellentétben, csak nem tartják érdemesnek egyesével megvizsgálni őket. A két tábor közötti különbségek erőteljesen megmutatkoznak a cigányságkérdés rendezésének megoldásaiban. Az agresszívek akár a gettóba zárást is elfogadnák, a statisztikaiak oktatással és munkával oldanák meg a helyzetet. (adatok a Kód kft: http://kod.hu/pub_008.html) A statisztikai rasszizmus legnagyobb károkat a munkaerő-piaci diszkrimináció és iskolai szegregáció terén okozza. Ők azonban könnyen befolyásolhatók lennének jó hírekkel, mivel tapasztalatok és a fejükben létező virtuális statisztika alapján ítélnek.
A sikerek történeteknek komoly gátat szab, hogy a felsőoktatásban tanuló cigányok aránya fél százalék alatti. Ahogy egy statisztikai rasszista blogger írta: „szeretném megvédeni a cigányságot! szeretném, de nem tudom, nem adnak rá okot! szeretnék hallani dolgos, gyerekeit példásan nevelő cigányokról! szeretnék, de nem hallok ilyenekről
Hangsúlyosan ki kell végre mondani a legfontosabbat: a cigányság nélkül nem megy! Hozhat a többségi társadalom bármekkora áldozatot, lehet bármennyire toleráns, az ő erőfeszítésük nélkül nem lehet kitörni. Lehet ingyenes étkezés, ruha, bármi, ha nem mennek iskolába, otthon nem írják meg a leckét, ha nem szereznek szakmát, akkor hiába.
Nem menthetünk fel senkit tetteinek következményei alól, a körülmények kényszerére hivatkozva, mert ezzel a szabad akaratot kérdőjelezzük meg. Így értelmét veszti a jogrend, az igazságszolgáltatás, többé egyetlen gyilkos, korrupt politikus, adócsaló sem ítélhető el, mert bizonyíthatja, ő a körülmények áldozata.
Egy 1994-ben indult nagyszabású kísérlet (Moving To Opportunity Research) bizonyította, (Pl. kriminológiai vetületekről: Kling, Ludwig and Katz, 2005, Ludwig and Kling, 2005 -Quarterly Journal of Economics, rengeteg anyag itt: http://www.nber.org/~kling/mto/, hogy a körülmények nem határozzák meg sorsunkat. Fekete családoknak magas pénzbeli támogatást adtak, hogy gazdag környékekre költözzenek a gettóból. A későbbi elemzések kimutatták, hogy a gyermekek és szülők egészségügyi és lelki állapota hozzáidomult a jobb környék átlagához, de az iskolai előmenetelük és bizonyos bűncselekmények elkövetésének gyakorisága vagy a szülők foglalkoztatottsága, nem sokat változott. A körülmények tehát nem mindenhatóak, a bűn nem fertőző, a rossz környéken nem lesz mindenkiből automatikusan bűnöző, a szülői és egyéni erőfeszítések fontosak, de a társadalmi előítéletek lebontására nagy hangsúlyt kell helyezni, mert ezek fontos gátjai a változásnak.
Nincs eleve elrendeltség, a körülmények mindenhatóságában hinni olyan, mint a genetikai meghatározottságban. Van kitörés, a világban sok példa mutatja, hogy a legsikeresebb emberek a legrosszabb iskolából és családból is kikerülhetnek. Igaz, nekik nehezebb, ezért kell megkapniuk minden támogatást, mert a társadalomnak az ő képességeikre is szüksége van.
Tavaly Varró Szilvia ítélte rasszistának http://nol.hu/lap/lap-20081129-20081129-21 az Út a munkához javaslat módosító indítványait, melyek szerint ne kapjon szociális segélyt, aki nem tartja be „a társadalmi együttélés szabályait”, és „életvitele alapján” nem felel meg „a közösségi elvárásoknak”. Feketén dolgozik segély mellett, nem tartja tisztán a portáját. A szerző a látszólagos jogvédők válaszával reagál. „Mely közösség elvárásainak kell megfelelni? Mi van, ha valaki a helyi cigányságot érzi saját közösségének, és azon normáknak felel meg?”
Jó kérdés, de meg kéne mondani, hogy a cigányság normái voltaképp micsodák. Varró szerint talán része a cigányság identitásának a munkanélküliség, a szegénység, az iskolázatlanság, a fekete munka, esetleg a kosz? Ezért nem lehet ezeket szankcionálni? Azzal sértjük meg identitásukat, ha tisztaságot és erősebb munkamorált követelünk tőlük?
Természetesen a cigányság, hagyományainál fogva, más, mint a többségi társadalom, nem rosszabb vagy jobb, más. Ez a másság a munkamorálban is tetten érhető, ahogy a német protestáns munkamorál is különbözik a katolikus magyartól, úgy a valaha vándorló cigányság munkához való viszonya is más. Viszont a szociális rendszer nem azért van, hogy a munkát helyettesítse. Nem választást kínál a munka és segély között, hanem a valóban rászorulók megsegítését kéne szolgálnia. Az a huszonéves, aki azért nem tud elhelyezkedni, mert nem tanult, nem rászoruló. Tanuljon és helyezkedjen el, ez a társadalmi szerződés lényege. Az adózók fizetik az ingyenes iskolarendszert, ezt ma tömegek arra használják, hogy potenciális munkanélkülit képezzenek magukból. A mai rendszer az önkéntes munkanélküliséget támogatja. Mindennek ellenére azt kell mondanom, hogy a cigányság racionális döntést hoz – a mai rendszerben legalábbis –, amikor öngondoskodási formájának a segélyből élést választja.
Mert bármit is állítsanak a szakértők, mindenki öngondoskodó. A Ferge Zsuzsa többször hangsúlyozta, öngondoskodás révén a szegénység nem képes változtatni helyzetén, mert ebben az értelemben öngondoskodásra képtelen. Ez a nézet, amely szerint a társadalom öngondoskodásra képesekből és arra képtelenekből áll, alapvetően téves és a változtatásoknak gátja. Ugyanis, ha vannak öngondoskodásra képtelenek, nem lehet módosítani a támogatási rendszeren, mert szociális tragédia áll elő, tüntetésekkel, éhséglázadásokkal. Meg kell jegyeznem, a tüntetés és az éhséglázadás is az öngondoskodás egyik formája. Valójában a magatehetetlenek kivételével mindenki öngondoskodó. Kialakult például az öngondoskodásnak a történelemben eddig ismeretlen formája, a szociális ellátórendszer segítségével történő megélhetés. Öngondoskodásra az képtelen, aki nem tudja a rendszert igénybe venni; aki képes az öngondoskodásnak ezt a különleges módját választja.
Ez szaktudást, rámenősséget, hosszú távú gondolkodást igénylő megélhetés. Egy mérnök sok mindenben járatos lehet, de többnyire fogalma sincs a leszázalékoltatás rejtelmeiről, a segélyigénylés titkairól. Nem tudja, milyen esetben halmozottan hátrányos helyzetű valaki, hogyan lehet a legmagasabb támogatáshoz jutni. Öngondoskodásra képtelennek nevezhető, aki rámenősen próbál az önkormányzatnál több pénzt szerezni vagy kiegészítésként fát, fémet vagy terményt lop? Az úgynevezett megélhetési bűnözés nagy életösztönről és öngondoskodásról tesz bizonyságot. Sokan erre képtelenek lennének és csak kevesen elég rámenősek a hivatalokkal való harchoz. Az úgynevezett öngondoskodásra képtelenek jól elvannak ezzel a szaktudással és tovább is adják utódaiknak.
Sajnálatos módon hat éve nem rendelkezünk teljesen pontos lemorzsolódási adatokkal, de a kutatók szerint rendkívüli mértékű a továbbtanuló cigányok között a lemorzsolódás. Ennek oka a pedagógusok szerint a családi háttérben rejlik. A szülők, a nagyobb testvérek nem tartják fontosnak az iskolát, hiszen ők anélkül is boldogulnak, vagy éppen ellenkezőleg: szakmával sem tudnak elhelyezkedni. A gyereket korán bevonják a családi munkamegosztásba, ezért otthon nagyobb szükség van rá. Furcsán hangzik, de annak, aki karrierjét a szociális ellátó rendszerre építi, racionális döntés nem tanulni. Ha egy szülő fiatalon szakmát tanul, tönkreteszi gyermekei jövőjét, mert azok nem lesznek jogosultak ingyenes óvodai, iskolai étkeztetésre, tankönyvre stb. Miért teremtettünk és tartunk fenn egy olyan rendszert, amiben racionálisabb döntés nem tanulni, mint tanulni, kegyelemkenyéren élni, mint kenyeret sütni? Ez a helyzet igazán cigányellenes. A közösség felelőssége, hogy a cigányságnak olyan új utat ajánljon, amelyben vannak külső kényszerek, hogy kitörjön helyzetéből, mert a jelenlegi rendszerben örökre a kényelmes nyomorba süllyed. A kényelmes nyomor talán erős kifejezésnek tűnhet, de kutatásokból kiderült, a munkanélküliek húsz százaléka elégedett a pozíciójával, huszonhét százaléka pedig úgy gondolja, hogy egészen jó a helyzete, a dolgozók ennél elégedetlenebbek.
A túl bőkezű szociális rendszer ellustító hatását sokan felismerték. A svéd szociális rendszer egyik megalkotója, Assar Lindbeck ma úgy gondolja, a modell fenntarthatatlan társadalmi viszonyokat eredményez. „Az emberek magatartása is megváltozott, s kezdték lenyúlni a társadalmi juttatásokat, például beteget jelentettek, mert a táppénzből is megéltek, vagy rokkantsági nyugdíjat igényeltek, mert így is csaknem annyi pénzt kaptak, mintha dolgoztak volna. Még Svédországban is, amely az egyik legegészségesebb népességű ország a világon, az átlagos betegállomány hossza akár huszonöt nap is lehet, míg Japánban csupán három” – magyarázza egy interjúban, miért fordult az általa kitalált rendszer ellen.
Az állítják, a cigányság nem érzi jól magát az iskolarendszerben. A szakértők szerint speciális programok kellenek, mégsem tudnak igazi eredményt felmutatni ott sem, ahol a lehetőségek adottak, (például az Országos Oktatási Integrációs Hálózat bázisintézményeiben) mert a program önmagában nem elég, motiváció kell, amit a jelenlegi rendszer nem ad, hiszen, mint láthattuk, a tanulatlanságot jutalmazza.
Úgy tűnik, a másik oldal még rosszabbul érzi magát az integrált osztályokban, ahonnan az ambiciózus cigány diákok is menekülnek. Ítéljük el azokat, akik gyermekeik jövője miatti aggodalmukban másik iskolát választanak? Melyik szülő győzhető meg, hogy vegyen részt egy kétes kimenetelű kísérletben a saját gyermekével, azon kutatók kedvéért, akik abban hisznek, nem hátrányos gyermekének az ilyen iskola? Ilyen felelős szülő nincs. Amikor az oktatáspolitikusok elítélik ezeket az embereket, ezt is vegyék számba.
Varró Szilvia cikkében felteszi a kérdést: sajnáljuk a hatvanmilliárdot segélyekre? Válaszom, ha ezzel hozzájárulunk a cigányság örök nyomorához, akkor igen, ha viszont arra használjuk, hogy kitörjön, akkor keveslem. Persze a hatvanmilliárd valójában ezermilliárd, mert hozzá kell adni az igénybe vett szolgáltatásokat, egészségügy, nyugdíj, közszolgáltatások, a fölöslegesen elvégzett iskola költségei. A megélhetési bűnökkel okozott kárt és így tovább. A magyar társadalom sok gondját megoldaná a cigányság munkába állítása, erre semmilyen áldozat nem kevés, a jelenlegi rendszerben azonban, még az oktatásra fordított is kidobott pénz.
Igen, a magyar társadalom sajnálja ezt a pénz, mert a szolidaritáson alapuló rendszereket csakis egyfajta erkölcsi értékközösség alapján lehet elfogadni, vagyis akkor, ha az igénybevevők nem élnek vissza vele. Náluk ilyen értékközösség Varró Szilvia szerint sincs. Akkor pedig az ellenőrzés drasztikus fokozása az egyetlen megoldás, de erre a kormányzat valami érthetetlen okból nem törekszik.
„… a köztársaság önvédelme egyre kevésbé működik. … Ha olyan szabály rendezi az életviszonyokat, amely nem éri el célját, akkor le kell vonni a következtetéseket” (Fleck Zoltán).
„…törvénytisztelő állampolgárok, …nem bízhatnak abban, hogy a hatóságok megvédik őket …. (az) erőszakos fellépésétől” (Pethő Iván, Magyar Bálint).
„Egy állam teljesítményét sok tényező alapján lehet mérni. Ezek közül az egyik az, hogy biztosítja-e a jog uralmát. A jog uralma azt jelenti, hogy az életviszonyokat világos, alkotmányos jogszabályok szabályozzák, amiknek pártatlan és hatékony végrehajtását az állam szervezetei garantálják. ….A közvéleményben, de talán még a jogalkotókban sem tudatosult, hogy a magyar igazságszolgáltatás működéséből gyakorlatilag sikerült száműzni a közérdek érvényesülését” (Hack Péter).
Vagyis megszűnt a jog uralma, nincsenek normális életviszonyok. Ez az éledező rasszizmus legfőbb hajtóereje és egyben a cigányság örök nyomorának garanciája.
A bajok gyökere, hogy egyesek összekeverték a toleranciát, a szociális érzékenységet a büntetőtörvénykönyvvel. Elhitették a cigánysággal, hogy joguk van a bevételüket kisebb bűncselekményekkel kiegészíteni. Ennek következtében a vidék, mint közösség szétzilálódott és megszűnt társadalomként működni. Olyan viszonyok alakultak ki, amelyekben senki, aki a kialakulásukért felelős, nem tudna élni.
Így fordulhat elő, hogy látunk a tévében egy embert, lovas kocsi előtt, kezében motoros fűrésszel, arról panaszkodva, hogy nincs pénz, ezért muszáj fát lopnia. Ez egy szociális munkás talán szívét meglágyítja, de a falubeliek azt mondják, nem kellett volna motoros fűrészt venni, annak az árából kitelik a fa két télre, a lovas kocsiéból pedig egy életre.
A nem cigány lakosság az ilyen vidékről lassan eltűnik. Munkalehetőségek nem lesznek többé, a beruházók menekülnek, mint éppen most láthatjuk a sarkadi Tesco vagy Tiszabő esetében. Nem lesz orvos, tanár, sőt önkormányzat sem. A cigányság ott marad az örökre leírt falvakban, amelynek némelyikében már ma is 1300 Ft az egy főre jutó éves adóbefizetés. Ezek a területek halálra vannak ítélve, nincs kiút, hacsak nem biztosítjuk újra a törvény uralmát.
Politikusi magasságokból a cigánykérdés egyszerűnek látszik: az emberekben van a hiba. Túl rasszisták, nem elég felvilágosultak, toleránsak, szolidárisak. Talán így van, de a nélkül, hogy egyetlen szélsőségest felmentenék, hozzá kell tennem, ezek az emberek eddig békében éltek. Nem alakítottak gárdát, nem masíroztak fel s alá. Valami megváltozott, az eddig lappangó, de még kontrollált előítéletek kicsaptak.
A helyzet minden nap rosszabb lesz. A magyar baloldali értelmiség egyik hittétele, mely szerint „nálunk nem szavaznak a szélsőségekre”, megdőlhet. A cigánykérdés tömegek gondolkodásának középpontjába került, akik már nem fogadják el a korábbi megoldásokat, de még nem akarnak szélsőségesek lenni. Azonban új megoldásokat kell nekik ajánlani, mert a döntéshozók és az értelmiség részéről változást várnak. Amennyiben ezt nem kapják meg, a jelenlegi megoldások közül választanak, pártot és „értelmiséget” keresnek elégedetlenségükhöz. Akkor már késő lesz megkérdezni magunktól, mit rontuttunk el. Amikor az ember eltéved, érdemes visszatérni az út elejére és egy másikon elindulni. Az eddigi út egyenesen vezetett a szélsőségek megerősödéséhez és az erőszakhoz. Gyökeresen új útra van szükség. Közhelyeken túli megoldásokkal és az értelmiségnek – ha a cigányság felemelkedését szeretné látni – támogatnia kell a váltást. Ennek fontosabbnak kell lennie, mint a rasszisták elleni kiállás mindennapos imamalma. Hiába minden elhatárolódás, a bajban mindenkinek meglesz a történelmi felelőssége.