Trump kampányának két fontos eleme volt a Kínához és Oroszországhoz fűződő viszony újra értelmezése. Ezt sokan külpolitikai tapasztalatlanságának állították be, pedig mögötte az elmúlt évtizedekben kialakult hatalmi viszonyokhoz alakuló új világrend kialakításának terve is látható.
Kína a settenkedő nagyhatalom
Az elmúlt 20 évben furcsa folyamat zajlott le a világban. Kína viharos sebességgel vált a második legnagyobb gazdasággá, nemzetközi befolyása rohamosan növekedett. Katonai költségvetése kilőtt, amely mára a világon messze a második legnagyobb, majdnem négyszerese az oroszénak. Kína erejének növekedésével arányban szomszédaival egyre feszültebb lett viszonya, agresszív lépéseket is tett jócskán, aminek legfőbb szimbóluma a mesterséges szigetek megépítése és azok felfegyverzése. Az egész világ biztosra veszi, hogy a következő évtizedekben gazdaságilag megelőzi az Egyesült Államokat és ezzel párhuzamosan katonailag is elé kerülhet. Kína nagyhatalommá vált, amely a világban jelenleg az USA által biztosított világrendet bizonyosan nem akarja majd elfogadni, amennyiben annak megkérdőjelezésére lesz elegendő ereje. Ennek ellenére, a nyugati politikusok között, a közbeszédben ennek a lehetőségnek, vagy még inkább ennek a veszélynek a megvitatása szinte egyáltalán nem szerepel. Az USA-ban ugyan erősebb, de nem központi kérdés, annak ellenére, hogy magánbeszélgetésekben gyakori téma. A nemzetközi politikai közvélemény nem beszél Kínáról, mint a jövőben a jelenlegi világrendre veszélyes erőről. Nem beszélnek tervekről, intézkedésekről, amivel lassítani, vagy megakadályozni lehetne ezt a folyamatot.
Ennek valójában az ellentéte történik, a világ politikai és gazdasági vezetői Kína kegyeit keresik, mindenki piacára hajt, mindenki néhány szomszédja kivételével, még több tőkét akar odavinni, még inkább megnyitni piacát a kínai áruk előtt. A hosszabb távú biztonságpolitikai kockázatok helyett, csak a rövidtávú gazdasági érdekekről beszélnek.
Mindenki még gazdagabbá és még erősebbé akarja Kínát tenni, nem pedig korlátozni.
Oroszország, a gyenge erős ember
A Kínával szembeni viselkedés főleg az Oroszországgal szembeni politika fényében meglepő. Amennyiben a kínai vezetés kívánhatna valamit a nyugattól, amivel az támogathatná hosszú távú politikai terveit, akkor az Oroszország gyengítése lenne. És lám, a nyugat éppen ezt teszi. Oroszországban próbálják megtalálni a világrendet veszélyeztető tényezőt. Erre a szerepre azonban a valóságban már csak korlátozottan alkalmas. Ahogy említettem, Oroszország katonai költségvetése kb. negyede Kínáénak és annak sincs jele, hogy ezt a szintet is képesek lennének néhány évtizedes távlatban tartani. Oroszország, mint globális hatalom (atom ütőerején kívül) nem jelent kihívást a nyugatnak, ellentétben Kínával, akihez képest Európa és az USA előnye évről évre csökken. Ahogy nagy vezetőnk Juncker nemrégiben felvázolta az általa vezetett Európa jövőjét, egy évtized múlva az EU már csak a világ GDP-jének 15%-t adja a jelenlegi 25%-al szemben. A hangsúly eltolódás Kína és Ázsia felé történik. Ezt kiegészítve az orosz és európai demográfiai folyamatokkal a helyzet még súlyosabb.
A jelenlegi nyugati vezetők Oroszország ellenessége talán indokolt lehet néhány aktuálpolitikai téma, mint Ukrajna miatt, de semmiképpen sincs hosszú távú stratégiai megalapozottsága és inkább pótcselekvésnek látszik, ami abból fakad, hogy gazdasági okok miatt nem merik Kínát ellenségnek jelölni. A nyugati politikusok mintha visszasírnák a boldog hidegháborús időket, amikor volt ellenségük és ezzel az ellenséggel szemben könnyű volt a politikusoknak egységet teremteni. Az ideális ellenség Kína lenne, mert Oroszország szerepe a nemzetközi rendben pont olyan veszélyeztetett, mint a nyugaté, mindkét esetben elsősorban Kína által. Amennyiben a nyugat újra ellenséget szeretne találni, azt Kínában kéne keresnie, mert ennek lenne értelme és haszna. Érdemes megemlíteni, hogy habár úgy látszhat, Kína viszonya jó az oroszokkal, ez igazából csak látszat. Mindkét fél tartózkodó és csak aktuális előnyökre hajt, de valóságban nagyon komoly érdekellentétek állanak fenn közöttük.
Trump erőteljesen szembe megy a mai mainstream világpolitikai elképzelésekkel, viselkedése mögött nem tapasztalatlansága, hanem egy új világrend víziója bontakozik ki, amiben Kína, mint az USA és a nyugat legfőbb ellenfele szerepel. Akár egy új hidegháborús ellenfélként. Ezt azonban a gazdasági szereplők és az európai politikusok ellenében nagyon nehéz lesz megvalósítani, akik mindent megtesznek majd, hogy ez buta politikának látszódjon.
Tajvan, mint szimbólum
Óriási visszhangot váltott ki, amikor fogadta Tajvan elnökének hívását Trump. A Tajvan sztori azóta is folytatódik és Kína egyre keményebben reagál.
Közel 50 éve Tajvan fontos elem volt abban a játszmában, amiben a Nixon-Kissinger páros kialakította az új világrendet, aminek Kínát fontos elemévé tették, mint a Szovjetunióval szemben egyensúly része. Ezért a mostani Tajvan történetet könnyű egy változó világrend szimbólumként tekinteni.
A 60-as évek végére Mao viszonya a Szovjetunióval erőteljesen megromlott. A szovjet vezetőkben még az is felmerült, hogy esetleg katonai akciót indítanak ellene. Nixon elnök úgy ítélte meg, hogy az akkor erősnek tartott Szovjetunió további elszigetelésére érdemes lenne Kínával kiegyezni. Kínát akkor még az USA nem ismerte el, ENSZ tagsággal sem rendelkezett. Kissinger titkos 1971-es látogatása utáni időben az USA beleegyezett, hogy Kínát felvegyék az ENSZ-be Tajvan helyett és az ENSZ BT állandó tagjává tegyék. Az USA elfogadta az egy Kína elvet is, dobta Tajvant az egyezségért cserébe. Kissinger egyszerű stratégiát fogalmazott meg, ami ma is érvényes lehet. Amerikai érdeke, hogy mind a Szovjetunióval, mind pedig Kínával közelebbi kapcsolatot építsenek ki, mint amit azok egymással, mert így elkerülhető, hogy egyszerre mindkettővel szembekerüljenek. Hozzátehetnénk, mindig az aktuálisan gyengébbel kell jobba lenni.
Ez a józan ész által diktált elv ma sok tekintetben sérül. Az USA túl jóban van a veszélyesebb ellenféllel, míg rosszabban a kevésbé veszélyessel. Ezen változtatni kell és Tajvan ennek a szimbóluma, csak ma épp ellenkező előjellel, mint közel 50 éve. Az USA gazdasági és politikai elitjének el kell fogadnia, hogy Kína a jövőben veszélyezteti globális hatalmukat és ennek megakadályozására lépéseket kell tennie. A Szovjetunió katonai és technológiai fejlődését minden eszközzel, akadályozták. A high tech ipar eszközeire kiviteli tilalom volt érvényben. Ezzel szemben ma Kínában gyártják az USA high tech ipara eszközeinek jó részét. Azt hiszem ez érzékelteti legjobban a különbséget és az amerikai demokrata elit rövidlátását.
A globalizáció mint fegyver
A Trump adminisztráció a jelek szerint egy új világrendet szeretne kialakítani, amiben Kínától nagyobb távolságot tart, de ezzel párhuzamosan Oroszországgal közelebbit. Ez logikus fejlemény lenne. Trump jó néhány Kínát gazdaságilag támadó kijelentést tett. Védővámok, a termelés hazatelepítése Kínából a leglátványosabb elemek. A globalizáció ellenesség, ami szintén jelen van Trump eszköztárában, értelmezhető ebben a kontextusban. Az elmúlt 30 év az bizonyította, hogy a globalizáció nem a nyugatnak, hanem a feltörekvő országoknak kedvez. Ők azok, akik sokkal nagyobb ütemben voltak képesek fejlődni és drasztikusan növelni világgazdasági és ezzel párhuzamosan politikai súlyukat Európa és az USA rovására a globalizáció segítségével. A nyilvánvaló következmények ellenére Európában és az USA-ban a szakértők többsége egyetért abban, hogy a globalizáció a nyugatnak kedvez. A globalizáció megőrzése rendkívül fontos Kína számára, mert csak ennek segítségével képes gazdasági növekedését fenntartani és a tervek szerint megelőzni az USA-t.
Amikor Trump a globalizáció ellen szólal fel, végül is egy olyan fegyverről beszél, ami szintén Kína ellen irányul. Véleménye szerint ezt úgy kell átalakítani, hogy az a nyugatnak kedvezzen és bármi áron meg kell akadályozni, hogy annak segítségével Kína tovább növelje gazdasági erejét. Az így kialakított rend valamelyest hasonlíthatna a hidegháborúra, de egyelőre nem lenne annyi feszültséggel terhes. Trump Kínából szeretné azt az ellenséget megalkotni, amire a nyugatnak ma szüksége lenne, ha szeretné megőrizni világpolitikai súlyát.
A német ipar ellenérdekeltsége
Trump tervét azonban nagyon nehéz lesz megvalósítani, mert olyan mértékű a kölcsönös gazdasági függés, ami a legtöbb országban látszólag csak nagy áldozatok árán lenne megvalósítható. A német politika nem fogadhatja el ezt a forgatókönyvet, féltve export piacait. Amennyiben pedig a németek nem fogadják el, úgy az EU sem fogadja el. Németország, mint a világ egyik legnagyobb exportőre látszólag elképesztő mértében függ Kínától. Ezért is választja Merkel inkább Oroszországot ellenfélnek. Relatíve kevés német céget érint az orosz embargó, Kínával bármilyen komolyabb konfliktus azonban az egész német gazdaságra hatna. Az európai politikában a hosszú távú célokat, a biztonságpolitikai kérdéseket ma felülírják a gazdasági érdekek, de még az emberijogiak is.
A német kitettség valóban hatalmas, de nem számítható ki pontosan mi történne a konfliktus éleződése után. Kína előtt Németország volt a világ legnagyobb exportőre és a nyugati gazdaság Kína nélkül a világ vezető gazdasága volt. A kínai export kiszorulása nagy piacokat nyitna meg nyugaton, mint összemérhető a bezáródó kínaival. Viszont elég valószínű, hogy egyetlen olyan szakértőt sem találnánk, aki ne azt mondaná, hogy ebből gazdasági összeomlás lenne. Egy új világrend kialakítása kockázatokkal jár és a nyugati, főleg európai politika hihetetlenül kockázatkerülővé vált, ezért minden erejükkel ellenezni fognak bármilyen változást.
Valamit pedig lépni kéne, mert egy feltörekvő hatalom és az aktuálisan regnáló hatalom közötti konfliktus történelmileg kódolt. Nagyon ritkán fordult elő, hogy egy ilyen helyzetből ne legyen konfliktus. Ma még vannak békés eszközök a nyugat pozíciójának megőrzésére, de ezek minden nappal gyengülnek.
Trump új világrendje sok konfliktussal jár, de racionális alapokra épül, annak ellenére, hogy a mainstream politika ma ennek az ellenkezőjét állítja.