rokkannyugdíj

Mindenki tudja, Magyarország legnagyobb problémája, hogy kevesen dolgoznak, kicsit szakszerűbben alacsony a foglalkoztatottság. A gazdasági programok mind szeretnének kezdeni valamit ezzel a helyezettel. Munkahelyteremtés a legfőbb jelszó. A munkát terhelő adók és járulékok csökkentését tartják a legfőbb eszköznek, de szóba kerül a gyakran emlegetett kifejezés, a radikális adócsökkentés is. A nemzetközi szakirodalom nem tud minden helyzetre érvényes összefüggést kimutatni az adócsökkentés és a munkahelyek számának növekedése között, és az eddigi magyarországi tapasztalatok ennek még inkább ellentmondanak. Legutoljára a Fidesz kormány alatt csökkentek a járulékok jelentősebb mértékben. Az akkori adatok azonban nem mutatnak jelentősebb foglakoztatás bővülést, ami megvalósult, azt is lehetett a világgazdasági konjunktúra eredményeként értelmezni. A mai válság helyzet, amúgy sem a legjobb pillanat egy ilyen összefüggés bizonyítására, mert ma kevésbé érvényesek a gazdaság amúgy is törékeny törvényszerűségei. Az eddigi tapasztalatokból, azonban arra lehet következtetni, Magyarországon nem lehet 1 millió új munkahelyet teremteni, még a teljes fekete foglalkoztatottság legalizálásával, sőt az adók teljes eltörlésével sem.

Ráadásul egy jól működő Magyarországon 1,3 millió új munkahelyre lenne szükség, mert a közszférában legalább 200-300 ezer fővel többet foglalkoztatunk a szükségesnél. (Természetesen a jelenlegi bürokrácia szint mellett, nem lehet 300 ezer embert elbocsátani, de egy ideálisabb, alacsonyabb szint mellett igen.) Amennyiben egy átfogóbb reform keretében, leépítenék ezeket az embereket, már 1,3 millió új munkahelyre lenne szükség. Nem lenne könnyű 1,3 millió új munkahelyet teremteni, de még nagyobb gond lenne, ennyi munkára képes és hajlamos embert találni, mert nincs ennyi munkára fogható személy a mai magyar munkapiacon.

A közgazdászok érthetetlen módon nem beszélnek arról a jelenségről, amit a szakszóval „önkéntes munkanélküliség”-nek neveznek, pedig az ország tipikusan ettől szenved. Ez is az egyik tabunk, amit azért nem használunk, mert egyesek sértésnek vehetnék. Az önkéntes munkanélküliség ezzel szemben, nem sértés, hanem egy alapszintű közgazdasági kategória (voluntary unemployment), azokra használják, akik adott bérszint és munkapiaci körülmények mellett úgy érzik „nem éri meg dolgozni”. Ez a világ minden országában létező jelenség, mindenhol van egy szint, ami alá a munkanélküliség nem csökkenthető, mert vannak akik az adott körülmények között úgy látják valamilyen okból nekik nem szükséges dolgozni. Ez a mérték Svájcban 1 százalék, az USA-ban kb. 4,5 százalék. Ezeken a szinteken már megjelenik a munkaerőhiány, hiába vannak még látszólag tartalékok. Nálunk a mérték meghatározása bonyolultabb kérdés, mert a klasszikus munkanélküliségi szintet szemlélve ez valahol 6-7 százalék lehetne, de ez erősen torzított, mert nálunk könnyű kibújni a munka alól. A rendszerben általában mindössze 300 ezer körüli munkanélküli szerepel, miközben a 7 millió munkaképeskorúból 3,9 millió dolgozik. Marad tehát több mint 3 millió fő, aki elvileg dolgozhatna, de nem teszi. A különbség a tanulókon kívül, az idő előtt nyugdíjazottak, a rokkantnyugdíjasok és a munkanélküli statisztikákba be sem került tömegekből áll. Van tehát 1 millió ember, akit elvileg be lehetne terelni a munka világába, de korántsem csupán munkahelyteremtéssel, mivel közülük sokan önkéntes munkanélküliek és sok más tényező is nehezíti ezt.

Ők a munkahelyek létezése esetén sem dolgoznának a mai körülmények között. Addig semmiképpen, amíg nem szüntetjük meg az önkéntes munkanélküliség egyik legfőbb okát, a szociális juttatások magas szintjét. Amikor egy országban ezek a szintek túllépnek egy mértéket, racionális döntéssé válik nem dolgozni. Természetesen ez nem világjelenség, mivel ilyen magas juttatási szintek nincsenek máshol, de a protestáns munkamoráljáról híres Svédország is küzdött vele a 80-as években, mielőtt szigorították a rendszert. Nálunk ehhez kapcsolódik még a rokkantnyugdíjazás is, ami általában az önkéntes munkanélküliség egy kényelmesebb, örökre szóló formája. Nem lehet ugyanis elhinni, hogy Magyarországon a 15 év fölötti népesség több mint 10 százaléka rokkant. Még Nagy-Britanniában is, ahol ez az arány a negyede a magyarnak, egy Szociális Minisztériumi tanulmány azt mutatta ki, hogy a leszázalékoltak 2/3-a szimuláns.

A kormányzatok és a szakma úgy tesznek, mintha a munkapiac törvényei nem léteznének és a segélyezési rendszert nem ehhez, hanem egy téves társadalmi igazságossághoz igazítják. Szakmai közhely, hogy az önkéntes munkanélküliség csökkentésére az egyetlen hatékony mód, a szociális juttatások mértékének lejjebb szállítása, hogy adott bérszint mellett több embernek „megérje” dolgozni.

Ez az első és legfontosabb lépés, mielőtt hozzákezdenék bármilyen reformhoz és ezt nem a költségvetési hiány miatt kell megtennünk. Ha nem növeljük erőteljesen a távolságot a munkával és segéllyel megszerezhető jövedelem között, az önkéntes munkanélküliség minden továbblépésnek gátja lesz. Csak ha ezt megléptük, készíthetünk további terveket, akkor láthatjuk csak, hányan mennének el dolgozni a mai adószint mellett is, egy normális munkapiacon. Amíg nem tesszük attraktívabbá a munkát, addig a járulékcsökkentés is csak a költségvetési bevételek csökkentésének egy elegáns módja. Ez a lépés egyben a társadalmi igazságosság magasabb szintjét eredményezné. Szakítani kell azzal a szemlélettel, hogy a társadalmi igazságosság abban merül ki, ha adunk annak, akinek látszólag kevesebb van. A jelenlegi rendszerben egy valódi minimálbéres sokkal kevesebb értéket kap, mint egy segélyezett, pedig az ő életformája társadalmilag sokkal támogathatóbb. A szociális juttatások mértékét és azok minimálbérhez mért arányát már sokan kritizálták. Egy dologra a nyilvánosságban azonban ritkán hívják fel a figyelmet, ez pedig, hogy minimálbéreseknek még szabadidőt is kell vásárolniuk jövedelmükből, ami a segély mellé automatikusan jár. A segély melletti szabadidő ugyanis pénzben mérhető és pénzre váltható érték. Kisebb alkalmi munkákkal, fémgyűjtéssel, falopással akár a segély értékénél nagyobb bérkiegészítés is szerezhető.

Első lépésként és azonnal, tehát csökkenteni kell a szociális ellátórendszerből igénybe vehető juttatásokat és családonként maximálni, a tartásdíjjal, az iskolai támogatásokkal és minden lehetséges jövedelemforrással összefogva. A segélyszintnek legalább 50%-kal kell alacsonyabbnak lenni a minimálbérrel elérhető jövedelemnél és ennek jó részének is természetben, energia és étel formájában kell érkeznie. Ez talán már nem lesz elég attraktív a szabadidő értékével együtt az önkéntes munkanélküliséghez és ez teremthet valódi társadalmi igazságosságot.

Tudjuk, sokan a szegénység további növekedésével riogatnak. A jelenlegi rendszer azonban, a szegénység konzerválását eredményezte, olyan változások kellenek, amik ezzel ellentétes folyamatokat indítanak el és más végeredménnyel kecsegtetnek. Ráadásul a segélyek csökkentése, nem eredményez éhhalált és ehhez hasonlókat, mert ez nem következett be más országokban, ahol a szociális rendszer sokkal kevésbé bőkezű, sőt ott sem, ahol korábban bőkezű volt, de drasztikusan visszafogták. A természetbeni juttatások ezt lehetetlenné is tennék, ellenben a „luxusfogyasztásoktól” (cigaretta, alkohol, gépkocsi, kábel tv) vonnának el forrásokat.

Amikor ezt megtettük még mindig lesznek olyanok, akik nem térnek vissza a munkapiacra, és itt kell szembenéznünk a súlyosabb problémával. Ma tömegeknek nincs semmilyen képzettsége, sok a funkcionális analfabéta és rengeteg embernek épült le a munkakultúrája a tartós semmittevéstől, magas a speciális képzésben részesültek száma, akik nem kaptak a munkapiacon megfelelő oktatást. Ami még aggasztóbb, a 15-24 éves korcsoportban az átlag közel háromszorosa munkanélküliek aránya, ami azt jelenti, aki nem tanul tovább az automatikusan munkanélküli lesz. Ez semmi jót nem ígér a jövőre nézve. Aki már ilyen fiatalon munkanélküli, azt nehéz lesz átformálni, ráadásul az újonnan belépő fiataloknak kéne az innovatívan, sikerre éhesen versenyt támasztani az idősebb generációknak.

Ezeken a gondokon már nem lehet sem munkahelyteremtéssel, sem a segélyek csökkentésével segíteni. Olyan munkák, amelyek ilyen képzettséggel is elvégezhetőek, nincsenek az EU-ban. Ennél magasabb képzettséggel, alacsonyabb bérszinttel, magasabb motivációval, munkakultúrával, százmilliós tömegek állnak munkára készen az ázsiai térségben. A mi lehetséges munkavállalóink velük nem tudnak versenyezni, pedig velük kellene. Az ilyen tömegek felszívására a mezőgazdaság sem megfelelő, mert ott a legtöbb kézi munkákhoz magas munkakultúra szükséges. Nem marad más hátra, mint a képzettség javítása, de ez szinte lehetetlennek tűnik. Ezeket a tömegeket az általános iskolában sem lehetett tanulásra ösztönözni, ma, ha lehet, még nehezebb. Ez óriási kihívás a magyar társdalom előtt és nincs könnyű megoldás. A fiatal férfiak esetében még olyan drasztikus megoldásokat is érdemes megfontolni, mint a kötelező sorkatonai szolgálat újbóli bevezetése. Természetesen nem a fegyveres szolgálatra, hanem az alaki és szakmai képzésre helyezve a hangsúlyt. Olyan módon, hogy a munkahely felmentést kérhessen alóla. Ennek a helyzetnek a megváltoztatását az iskolarendszerben kéne kezelni, de a mai oktatási rendszer képtelen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket kimozdítani a holtpontról. Ők újratermelik szüleik hibáit és konzerválják a kilátástalanságot. Az iskolarendszert és oktatási módszereket a valóságos helyzethez kéne igazítani.

Ez a problémakör kapcsolódik egy másikhoz. Azokon a helyeken, ahol a legmagasabb munkanélküliség tehát leginkább elkelne a befektetés, senki nem hajlandó beruházni. Ezeken a helyeken ugyanis szinte szétesett a társadalom, harmadik világra emlékeztető viszonyok uralkodnak. Nincs iskola, a közszolgáltatások minimálisak, orvos sem költözik ezekre a településekre, sőt a meglévő cégek is elköltöznek. A közbiztonság rossz, a környékbeli vállalkozásoknak plusz költséget jelent a telephelyek fokozott őrzése. Képzett munkaerő nem áll rendelkezésre, a képzettséghez mérten pedig iszonyatosan magas a minimálbér. Semmilyen feltétel nem teljesül, amit egy vonzó térségtől elvárna egy befektető. A legtragikusabb, hogy a torz magyar szociális rendszernek köszönhetően ezeknek a településeknek a lakosságszáma betelepüléssel is növekszik. A világon mindenhol menekülnek az ilyen helyekről és a megélhetés irányába költöznek, nálunk ez a folyamat fordítva is igaz. Segélyből ugyanis ilyen helyeken is pont úgy lehet élni, mint bárhol máshol, esetleg olcsóbban.

Ezekkel a településekkel nem tud mit kezdeni a munkahely teremtési stratégia, innen ki kell mozdítani az itt lakókat és a helyben maradókat erőteljes közmunka programokkal kell visszaszoktatni a munka világába. Ezzel párhuzamosan, meg kell erősíteni a közbiztonságot és újra normális viszonyokat kell teremteni, olyanokat, amiben bármely vállalkozás vagy intézmény biztonságban működhet. Ez a legfontosabb, amit tehetünk az itt élőkért a befektetésekért, a munkahelyekért.

Van még egy, akár középtávon is orvosolhatatlan gond és ez a magyar társadalom röghözkötöttsége. Ez akár strukturális munkanélküliségnek is látszhatna egy külső szemlélő számára, de a helyezet ennél súlyosabb. Hazánk a világ legkülönlegesebb országa a saját tulajdonú lakások tekintetében. Míg nálunk 92 % fölötti ez az arány, addig más országokban ez maximum 60%, de ennél jóval kisebb számok is vannak. Ennek a helyezetnek akár előnyei is lehetnének, (erősebb helyi közösség, stabilabb értékrend) de csak a hátrányait élvezzük. A magyar társadalom mobilitásra képtelenné vált. Az ország egyik felében lévő munkaerőhiány nem hozza lázba a másik felében lévő munkanélkülieket. Aggasztó példa, ami az egészségügy átalakítása alkalmával történt. Magas pénzbeli támogatást ígértek annak, aki legalább 60 km-re megy el lakhelyétől az új munkahelyre. A 10 ezres nagyságrendű elbocsátás ellenére tíznél kevesebben vették igénybe a lehetőséget. Még sokkolóbb egy 2007-es 29 év alattiak körében végzett kutatás eredménye, ahol 60 % körüli volt a költözést elutasítók aránya és csak 8-10 a feltétel nélkül lakhelyet váltóké. A magyar társadalmat megbénítja a magas saját lakás arány és ebből a helyzetből nem látszik kiút.

Fontos, hogy semmiképpen ne növeljük tovább a saját lakások számát, állítsunk le mindenféle állami támogatást, ami ezt elősegíti (szocpol, kamattámogatás), de természetesen ez nem tudja csökkenteni az arányt. A néhány évtizedes távlatban várható népességszám csökkenés, sajnos még nagyobb lakásszám többletet eredményez majd. Ez újabb gondokat okoz bizonyos lakástípusok esetében, aminek első jelei már láthatók a panellakások áresése kapcsán.

A mobilitást a segélyezés csökkentése természetesen elősegíti majd, de végleges megoldás ebben az esetben nincs. Itt hosszú távon az államnak kell a legrosszabb területeken lévő, rossz minőségű lakásokat visszavásárolni és kivonni azokat a piacról és helyette jobb területeken a bérlakás piacot erősíteni.

A magyar lakosságot is jobb lenne arra ösztönözni, hogy megtakarításait ne ingatlanba fektesse, hanem aktív vállalkozásokba.

Látható tehát, hogy nem a munkahelyteremtés a fő gond, hanem a megfelelően képzett és motivált munkások előteremtése. Le kell számolni azzal a mítosszal, hogy nálunk nagy számban áll rendelkezésre képzett munkaerő. Ennek előteremtése belső forrásokból középtávon csak korlátozottan lehetséges, ezért külső forrásokat is igénybe kell venni. A legkézenfekvőbb a határontúli magyarok bevándorlásának elősegítése. Sajnos nálunk elterjedt, az a vulgár közgazdaságtani nézet, hogy ha több a munkáskéz, akkor magasabb a munkanélküliség. Természetesen a munkapiac belső összefüggései ennél jóval bonyolultabbak. A több munkáskéz általában több munkahelyet eredményez, hiszen a példánknál maradva, a betelepülő határontúliak között nem csak munkavállalók vannak, hanem potenciális munkaadók is. Sőt a nemzetközi tapasztalatok azt mutatják, hogy a bevándorlók között az átlagnál több a vállalkozó szellemű, ambiciózus ember. Ők azokra a területekre áramlanak, ahol lokális munkaerőhiány van, magukkal hozzák megtakarításaikat is, így nő a kereslet és a nemzeti vagyon. Áttelepülésük javítja a foglalkoztatási arányokat. Természetesen ehhez is szükséges a szociális rendszer áramvonalasítása, az nem lehet jobb, mint a környező országokban, mert akkor ez vonzhat hozzánk munkanélküli bevándorlókat, mint ahogy ma hallani is ilyen híreket.

A másik fontos terület a képzés. A munkapiacon általában igazak a kereslet-kínálat alapszabályai, ha csökkentem a bérszintet (áru árát), vagy növelem a képzettséget (áru minőségét), akkor nőhet a felkínált állások száma is (kereslet). Például, ha nálunk nettó 150 ezerért lehetett volna nagy számban Java programozókat kapni, szoftverházak tömegei fejlesztetnének itt. Ma már a fiatalok 50%-a megy felsőfokú iskolába, de ez a képzési struktúra nem felel meg a befektetői igényeknek, nem alkalmazkodik a jövőbeli célokhoz sem, pedig az államnak ezeket kéne a szabályozással előnyben részesíteni. Természetesen ehhez kellene nemzetstratégia, amihez lehetne igazodni, de ilyennel nem rendelkezünk. Az is tarthatatlan helyzet, hogy a rendszer nem ösztönöz teljesítményre, hogy kettes szinttel felvesznek főiskolára, miközben szakmunkásból erőteljes hiány van. Aki nagyon jó szakmunkás lehetne, gyenge értelmiségi lesz helyette.

A munkapiacon több munkavállaló megjelenése egy mellékhatással járna, ami korántsem mellékes a jövő szempontjából. Tudjuk, hogy magyar munkavállalók többségének motiváltságával, hozzáállásával, munkamoráljával baj van. Ennek legfőbb oka, hogy nincs megfelelő verseny a munkapiac szinte egyetlen szegmensében sem. Ez olyan kényelmes, álmatag, mintha nem is az életünkről, a megélhetésünkről szólna. Ennek okai szintén a szociális, nyugdíj és oktatási rendszerben keresendők. A munkamorál változtatása több évtizedes feladat, a szocializmusnak is 40 évébe kellett míg lezüllesztette, azt visszaváltoztatni sem könnyű, de elindulni az úton csak munkapiaci verseny felélesztésével lehet. A korábban vázolt elemek, mind új munkavállalók megjelenésével járnak és ezek önmagukban segítik a versenyt. A közszféra reformja rendkívül fontos ebben a kérdésben, mert 300 ezer képzett munkavállalót szív el a piactól.

Természetesen a versenynek az oktatásban kell kezdődnie. Az ingyenes felsőoktatás és a munkapiac kényelmessége nem ösztönzi a fiatalokat, hogy előretekintve olyan területre menjenek, ahol biztos megélhetéshez jutnak. A helyzet, ugyanis az, hogy szinte bármilyen területen tanulnak, teljes biztonsággal el tudnak helyezkedni valahogy. Ezért a racionalitás helyett más dönt a továbbtanulásnál. A magyarok nagyon komolyan veszik az alkotmányt „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz” és ezért nem félnek, hogy rossz döntésük kihathat egész életükre.

Ezt a helyzetet is csak a több potenciális munkavállaló oldja meg. Sokkal attraktívabbak lesznek a biztos megélhetést nyújtó szakmák, esetleg szakmunkás állások, ha továbbtanulási döntésünk tényleg kihat életünkre.

Az ország sikerének legfontosabb eleme a munkapiac változása. Növelni kell a potenciális munkavállalók számát és a versenyt, a képzési rendszer gyengeségeit pedig orvosolni. Az első lépés azonban az önkéntes munkanélküliség csökkentése, ez a kulcs bármilyen reform sikeréhez. A magyar helyezet válságos, és azonnali, határozott cselekvést kíván, de a problémát pontosan kell azonosítani, hogy jól és megfelelő sorrendben és irányban lépjünk.