Ha mindenképpen istent kell gyártanunk, használjuk jóra!

Az európaiak keresztény vallásos hitében az első nagy megingást a felfedezések kora jelentette. Európai utazók járták be a világot és megdöbbenve tapasztalták, hogy sehol nem hallottak az új világokban a mi keresztény istenünkről. Nem tűnt túl logikusnak, hogy ha egy mindenható isten teremtette a világot, ne szóljon erről az amerikai bennszülötteknek.
A történelem folyamán sok ezer istenséget imádtak az emberek. Ha ezt a tényt hideg fejjel nézzük, adódik a kérdés: még ha lenne is isten, mennyi a valószínűsége annak, hogy épp a miénk az. De tételezzük fel, hogy van egy darab tényleges teremtő a sok ezer isten között, akkor nincs mást tenni, mint elfogadni tényként, hogy az összes többinek az emberek által kitaláltnak kell lennie. Így ezen istenségek nevében megkövetelt előírás, szabály, ceremónia, mind az emberek által alkotott és semmi köze egy megváltoztathatatlan, isten által sugallt rendhez. Mi alkottuk őket, jó esetben annak reményében, hogy jobbá tegyük világunkat, rosszabb esetben, hogy egy adott hatalom könnyebben uralkodjon népén. Nem mellékesen a valódi isten szempontjából halálos bűn a hamis istenek imádata. A baj az, hogy semmilyen módon nem tudhatjuk meg van-e isten, és ha van, semmilyen módon nem tudhatjuk melyik az a sok közül. Így annak esélye, hogy van isten és az éppen a miénk annyira elenyésző, hogy bizonyosak lehetünk benne, emberek által kitalált szabályokat és nem isteni előírásokat követünk. Ez minimálisan óvatosságra kellene intsen bennünket, amikor vallásunk nevében másokat elítélünk, büntetünk, vagy megölünk. Persze ez az érvelés a hívőket nem feltétlenül tántorítja el, de a többiek megnyugodhatnak, bizonyos, hogy a vallások által sokszor bőszen, akár agresszívan megkövetelt szabályok ember által alkotottak. Ezért azok megsértése, vagy megváltoztatása nem halálos bűn.

Ennek fényében létrehozhatunk a pascali istenérvvel, amely szintén logikai és valószínűségi alapon jött létre, egy azzal szemben állót. A pascali logikában isten létezésének esélye 1:2 arányt mutat, vagyis 50%. Ilyen arányok mellett van értelme a mellett érvelni, hogy érdemes egy életet áldozni az örök túlvilági boldogság esetleges megszerzéséért, szemben az esetleges örök szenvedéssel. Az új ellenérvben azonban az arány egy a sok ezerhez mert, azt mutatja mennyi az esélye annak, hogy ha van is isten, mi a valódit imádjuk. Mivel ennek esélye elenyésző, ezért szinte biztos, hogy nem jár érte túlvilági jutalom, sőt, ha komolyan vehetjük a vallások fenyegetéseit, büntetés jár a hamis isten követéséért. Ilyen arányok mellett nem érdemes egy életet áldozni bizonytalan eredetű szabályok követésére, amiért jó eséllyel büntetés jár jutalom helyett. Az is felmerülhet bennünk, hogy isten létezésének valószínűsége elenyésző, mert ha több ezer erkölcsi szabályrendszert képesek voltak emberek létrehozni, olyan módon, hogy az isteni sugallatúnak látsszon, akkor mindegyiket képesek lehettek. Ez azonban nem kell azt jelentse, hogy az istenhit, annak erkölcsi szabályai ne tehetnének jó szolgálatot az evilági életben.

Szeretünk abban hinni, hogy a vallások erkölcsi szabályai nélkül a világ nehezebben boldogult volna a történelemben. Úgy hisszük, hogy ezek a szabályok voltak azokban a korokban a legfőbb korlátok, amelyekben a törvény és a közigazgatás meglehetősen nehezen tudott igazságot és rendet tartani. Ez adott valamiféle stabilitást és védelmet az embereknek az önkény és a féktelen bűnök ellen. Azt gondoljuk, ha nem lett volna isten, mindenképpen ki kellett volna találni, mert jobb volt vele.
Örök vita van, vajon az ember képes-e magától, saját erkölcsi elhatározásából megtartani bizonyos szabályokat, vagy ahhoz kell isten és egyház fenyegetése, az elkárhozástól való félelem. Egyesek inkább abban hisznek, az ember az isteni külső fenyegetés hatására lesz becsületes, míg mások, ha nem is mondják ki, azt gondolják, az ember azért képes istent megalkotni, mert eleve erős benne a becsületes és erkölcsös életre és társadalomra való hajlam.
Ez már a korai keresztények között sarkalatos vita volt, amit aztán Ágoston hosszú időre lezárt, a megfélemlítést helyezve előtérbe. Az egyház újbóli térnyerését szorgalmazók, bizonyosan azt gondolják, az erkölcsösek kisebbségben vannak, és újra szükség van egy félelmetes istenre, mert az hatékonyabb, mint a törvények. Ezzel könnyű vitatkozni, elég a modern, törvények által irányított társadalmakat összevetni, a korábbiakkal a bűnök szempontjából és láthatjuk, az sokkal becsületesebb világot eredményez, mint az elkárhozástól való félelem. A bűnügyi statisztikák, a szociális rendszerek, az önkény érvényesülése, a vallásszabadság védelme és minden más területen az emberi törvények által irányított társadalmak sokkal jobban teljesítenek. 
Ennek ellenére Európában nem kell félnünk a keresztény istentől és az ő erkölcsi szabályaitól, mert kutatások bizonyítják, a keresztény családok mennyi társadalmi és gazdasági hasznot jelentenek az országoknak. Több gyerek, szabálykövetőbb magatartás, kevesebb betegség, hosszabb élet és sok más pozitívum. A mai kor keresztény istenével kevés a gond, de mint ahogy a vallástól nem kell félni, úgy erőltetni sem szabad. Ma a vallásos emberek önként vállalják ezt és nem közösségi, törvényi nyomásra. Egyfajta életformaként, hobbiként, látszódjon ez kifejezés bármennyire idegennek a hittől. Amit pedig az ember önként vállal, azt komolyabban teszi. Ez magyarázza a vallás mai áldásosságát és nem feltétlenül a vallás maga, ha tömegesen kötelező lenne, ez megváltozhatna.


Mindezt persze nem lett volna értelme elmondani, ha az utóbbi időben nem öltek volna meg Párizsban és Koppenhágában embereket valakik saját hitük nevében. A modern világban ugyanis rengeteg versenytársa akadt a vallásnak. Sok különféle hit versenyez, amelyek megmondják, miként kell boldogan, sikeresen és kiegyensúlyozottan élni. A tudomány, a fitnesz, a pszichológia, jóga, coachok dolgoznak lelki békénk és testi egészségünk megteremtéséért. Ennek ellenére a vallásos hívők, saját szempontjukból érthetően, különleges jogokat és helyet követelnek maguknak a többi hit, életforma fölött. A mai vitákban sokan, köztük a Pápa is, odáig jutottak, hogy felülhelyezik magukat a törvényeken, a szólásszabadságot nem tartják érvényesnek a vallásos hittel kapcsolatban mondván, embereket nem lehet megsérteni vallásos hitükben. Szerintük ez a hit különleges helyet foglal el az élet végtelen számú hite között, mert ők úgy hiszik a mögött isten áll. Ezért nyugodtan meg lehet bántani a homoszexuálisokat, az állatvédőket, a szcientológusokat, a fitnesz hívőket, a liberalizmus és a jogállam híveit, de a vallásos hívőket nem. Hajlamosak elfelejteni, hogy mások nem hisznek az ő hitükben, mások nem gondolják, hogy az ő vallásuk istene tényleg a teremtő és azt sem gondolják, hogy bármilyen hit is felette állhatna a többinek. A történelemben már sokszor kipróbálta az emberiség, hogy egy hitet a többi fölé emelt és kiderült nem működik. Évszázadokon keresztül a vallásos hit állt mindenek felett, és sok baj volt vele. Százezer számra égettek meg ártatlanul nőket, boszorkánynak titulálva őket, tudósokat, mert megpróbálták megismerni a világot, másként gondoskodókat, más vallásúakat. Ez nem az az arca a vallásoknak, amit örömmel fogadunk, pedig ezt is isten nevében tették, egy hitet minden más fölé helyeztek.
Megéltük, amikor a kommunista hit nyomott el mindent. A vallásszabadság is egyik elszenvedője volt ennek. Ez arra kéne tanítsa a vallásokat is, hogy csak akkor vagyunk képesek jól működő jogállamokat építeni (nem mi magyarok), akkor tudjuk mindenki hitét megvédeni, ha egyetlen hitet sem emelünk a többi fölé, egyetlen hitet sem emelünk a törvények és a szólásszabadság fölé. Ez az egyetlen mód a vallásszabadság és a keresztény hit védelmére is.

Ennek fényében a megölt karikaturistákat nem a vallásgyakorlás ellenségeinek kéne látnunk, hanem minden hit védelmezőjének. Nem ellenségek, hanem mártírok ők, akik halálukkal nagy szolgálatot tettek Európa polgárainak és a kereszténységnek is. Rámutattak, hogy egyes, remélhetőleg szűk, iszlamista körök intoleranciája olyan mértékű, amitől félnünk kell. Ne gondolja senki, hogy ha ma egy karikatúráért gyilkolnak, mondván az sérti vallásos hitüket és engedményeket teszünk, holnap nem fognak egy viccért, egy versért, a lenge öltözetért, aztán a lányok iskolába járásáért, a keresztény hit gyakorlásáért és így tovább. Ezek szintén sértik hitüket, és ez nem fikció, hanem a jelen valósága. Emberek tízezreit ölik meg ilyen indokkal a világban. Amikor az arab tavasz betört Egyiptomba, Kairóban a Tahrír téren, nők tömegeit erőszakolták meg, riportok szerint a muzulmán testvériség hívei, nevelési céllal, mondván, miért öltöztek ilyen kihívó ruhákba. Anglia egyes muszlim többségű körzeteiben zaklatják a normálisan öltözött nem muszlim nőket öltözékük miatt. Gyerek lányokat ölnek meg Afrikában, mert iskolába járnak, családokat, mert keresztény hitre térnek, nőket évtizedekre bebörtönöznek gyerekeikkel együtt, mert nem akarnak többé férjükkel élni. Minden lehet ok a barbár cselekedetekre, ha engedményeket teszünk, azzal azt nyilvánítjuk ki, egyes hitek mások felett állnak, ha pedig így van, akkor a hit képviselői állapítják meg mi az, ami sérti őket, mi az, amiért büntetés jár. A karikatúristák halálukkal nem az obszcén rajzokhoz való jogunkat védték meg, hanem a lányok taníttatásához, a kritikához, a lenge öltözékekhez, a keresztény és minden más hithez való jogunkat is. Amikor Ferenc pápa azt mondja, a szólásszabadság nem terjedhet ki a vallási érzékenység megsértésére, azt is mondja, hogy jogos, a keresztények zaklatása az iszlám állam részéről, mert a kereszténység sérti érzékenységüket. Amikor ezt mondja, a keresztény hit szabad gyakorlását sodorja veszélybe.
A támadások felhívják a figyelmet a történelmi tapasztalatra, hogy a szélsőséges hit ellen szabad és kötelező fellépni, mert ha engedünk neki, fölénk kerekedik és legyőz bennünket és elveszi minden más hithez való jogunkat. A meggyilkoltak halálukkal a vallási intolerancia határait jelölték ki és nem szólásszabadságét.

Az emberek isteneket alkottak maguknak, hogy jobbá tegyék a világot, hogy erősítsék az erkölcsi rendet, hogy bebizonyítsák, minden ember egyenlő. Sokak szerint meglennénk isten nélkül, de valami bennünk élő mégsem engedi, hogy isten eszméje nélkül éljünk, és újra és újra kénytelenek vagyunk isteneket alkotni. Nincs is ezzel baj, de ha muszáj, olyan isteneket és olyan szabályokat alkossunk, aminek nevében nem lehet embereket ölni, nem lehet másokat a mi hitünkre kényszeríteni, terrorizálni.
A hatóságoknak és nekünk hétköznapi embereknek tudni kell, hogy ha valamely vallás nevében ez megtörténik, az mélyebben veszélyezteti az életünket, mint egy átlagos bűn, ezért még kevésbé szabad engedményeket tenni neki. Ezeket a bűnöket nem isten, hanem az emberek által alkotott szabályok nevében teszik, és ezeknek nem az lenne a célja, hogy rosszabb és veszélyesebb hellyé tegyék a világot, hanem, hogy segítsenek jobbá tenni.


A törvényt mindannyian elfogadjuk, ez a társadalmi szerződés lényege. A vallás egy magán szabályrendszer, nem szabad, hogy bármilyen módon felülkerekedjen a törvényeken. Ha ezen az úton indulunk, akkor nagyon gyorsan elveszítünk minden jót, amit a modern társadalmak hoztak. A merényletek után a jogállamok legnagyobb kihívása nem az, hogyan korlátozzák a vallás kritizálásának szabadságát, hanem, hogy mit kezdjünk a szabadság ellenségeinek szabadságával. Ez a jogállam örök kihívása. Akik a szólásszabadságot akarják ebben a helyzetben korlátozni, éppen saját hitük ellenségeinek forgatókönyvéből játszanak.